Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910

— VII sokan vannak, a kik magyarul beszélnek és magyarul nem tudnak, az pedig mégis csak követelmény kell maradjon, hogy minden magát kultur embernek nevező egyén tudja is legalább a maga anyanyelvét, ismerje annak minden sajátosságát, ismerje annak helyét a nyelvek között, tudja azt fel is bonczolni, részeire, izeire szedni, ha kell. Hogy pedig ezt a bonczolást megtanulja, ahhoz szükséges, mint az orvosnövendékeknek egy medium, a mely a bonczolást tűri. És a mint annak az orvosnövendéknek nem adnak eleven embert, hogy tanuljon rajta bonczolni, úgy talán mi is a leghelyesebben cselekszünk, ha nem adunk a gyermek kezébe egy élő nyelvet, hogy azon tanuljon boncolgatni, hanem egy holtat, a latint. Hogy azután azt úgy adjuk-e a kezébe, mint a hogy az most történik, meg aztán, hogy szükséges-e egyszerre kettőt is adni bonczolás czéljából e fölött vitatkozzanak a nyelvészek. Én előttem nem látszik szükségesnek még egy második holt nyelv bevezetése is. Mert a tapasztalás — részben saját tapasztalatom — igazolása szerint is a latin tanítása addig és csak addig tesz szolgálatot, a mig mint bonczolandó medium szerepel, mert azt ma már a. classica filológusok is elismerik, hogy bizony a VIII. osztályos tanulók legjava sem igen élvezi eredeti nyelven a classikusok szépségeit. Mert bizony a tömör Ta- citust, vagy a szépségekben bővelkedő Horatiust, vagy az episodokban gazdag Homerost előkészület nélkül a legjobb tanuló is csak baktatva fordítja, úgy pedig bajos behatolni azok tartalmi mélységeibe, s bajos élvezni azok szerkezeti szépségeit.

Tehát a latin nyelv tanításának szükségességét be tudom látni, de a fölött ne sírjanak azért apáink és nagyapáink, hogy a classicusok verseit nem tudjuk oly szépen könyv nélkül declamálni, mint ők, meg hogy a signum hij- ján nem tudunk jó konyha latinsággal discurálni. Hisz az a maga idejében is csak a közszükséglct hatása alatt volt