Református Kollégium, Marosvásárhely, 1906

iá

hangoztatja szive mélyéből: quod ratis est, cui contingit, nihil amplius optet.1 Itt „vivit et regnál1, él és uralkodik, s mig arra vágyódik, hogy ez legyen öregségének székhelye,2 csak azt kéri Phoebustól, hogy tisztes öreg napok mellett adjon ép elmét a dalok közt.3

Nagy vágyát, hogy egy kis falusi jószághoz juthasson, teljesülni látva, természetes, hogy még nagyobb szeretettel fordult ahhoz, akitől boldogsága származott, eltelve a megelégedés édes érzetével. „Házamban nem ragyog sem elefántcsont, sem aranymennyezet, — Írja,4 — nem díszlenek sem hymettusi gerendák, sem afrikai oszlopok, Attalus királyi palotájának nem vagyok örököse, de azért boldog vagyok. Van becsületes lelkem, gazdag költői erem. Többet sem az istenektől, sem hatalmas barátomtól nem kívánok, elég nekem az én Sabinumom.l‘ „Múlta petentibus desunt múlta; bene est, cui deus obtulit parca, quod satis manu* — írja más helyen.5

Mint hű barát, bár saját szavai szerint6 gyönge és kevéssé edzett testű, kész volt háborúba is követni pártfogóját; a vele való összeköttetése óta ugyanis őszinte odaadással állt annak részén, kitől a hydra végleges legyőzése várható volt. Octavianus pedig épen döntő ütközetre készült Antonius és Cleopatra ellen s első intézkedése szerint Maecenasnak is követnie kellett volna. Mit tegyek most én, — sohajtá ekkor Horatius, — kinek élete csak úgy kedves, ha te életben maradsz, ellenkező esetben súlyos teher. S bár Maecenas bíztatta, hogy keresse csak itthon a nyugalmat, szolgálja a Múzsákat, szilárd az elhatározása, hogy követni fogja őt akár az Alpok csúcsain, akár a barátságtalan Kaukázuson át, akár a nyugat legvégső kikötőjébe, könnyebben tűrve a félelmet

1 Epidi. I. 2. 40.

2 0 II 0.

3 0. I. 31.

4 0. II. 18.

5 0. III. 16. 43--45.

6 Epod. 1.