Református Kollégium, Marosvásárhely, 1905

154

tül ragyog a remény sugára, a siker fénye, a boldogság melege.

Fülökben cseng az igazgató búcsú-szava: „a véglegesen távozóknak Goethével szólok: örömöt, fájdalmat rejt a jövendő -------ti csak reméljetek!"*

Ú

jra kondul az Alma Mater harangja. Megtelnek a padok. Ismerős arczok; ugyanazok a vonások. — De mégis más a kép. A homlokokon gondvágta barázdák ülnek ; az élet dere csillámlik meg a fejeken. — A sorok megritkultak.

Az a kép, a miről előbb szólottám, lebeg e pillanatban lelki szemem előtt.

Ez a kép, a mit utóbb emliték, van — ime! — előttem.

A kettő között negyedszázad, — 25 év — „megrakodva búval és örömmel.'

25 év előtt búcsúztunk ez ősi kollégiumtól, mely anyaként ölelt kebelére ; s váltunk el egymástól.

Visszajöttünk: — hogy áldozzunk a szeretetnek és ragaszkodásnak oltárán és a gyermeki hálának oltárán, — az emlékezetnek oltárán, — a barátságnak oltárán.

Szeretet és ragaszkodás fűzött ehhez a kollégiumhoz, a mely hosszú idők óta terjeszti e városon s nagy vidéken mint világitó fáklya, a felvilágosodásnak és tudásnak, ismeretnek és művelődésnek fényét, a Krisztusi szeretetnek, minden jónak és nemesnek, előre törésnek, türelmességnek, hazaszeretetnek, humanizmusnak áldásos melegét.

Szeretet és ragaszkodás fűzött ez intézet tanári karához s mindazokhoz, a kik minket e falak közt eltöltött tanuló pályánkra szeretettel vezettek, türelemmel oktattak.

Szeretet és ragaszkodás fűz minket most is — bár az élet szele legtöbbünk sajkáját messze hajtotta innen — ehez az édes Anyához és volt tanárainkhoz. Elhoztuk azért s be’ Horváth Gáspár évzáró beszéde 1880-ban.