Református Kollégium, Marosvásárhely, 1903

a melyről pedig még a nyolczvanas években sem sok szó esett. Honnan hát e hirtelen és hevesen támadt érdeklődés, nem kell-e még most is küzdeni a rajztanitást kisérő közönnyel, — ne mondjam — ellenszenvvel, mely a rajzolást olyan igen szívesen sorozza — minden tartozékaival egyben — az úgy nevezett mellék tárgyak közé és minősiti kézügyességnek; elhihetjük é, hogy e nemtörődömség egyszerre különös jámborsággal és kegyességgel hajol meg a rajztani- tás fokozódó jelentősége előtt, mikor a rajztanárban egy- egy hajótörött pictort látott mindenki nem is olyan régen még, mikor még ma is úgy hiszik némelyek, hogy a rajz- tanitás célja mindössze egy-egy mintának jó-rosz lemásolta- tása, holott önálló alkotó, Ítélő erőt, aesthetikai érzést nyer a tanuló a rajzolásra, mint öntudatos munkára szoktatással.

•■ Ennek a rajzolás és képző művészetek iránti indolen- tiának is meg van a maga historikuma; jól tudjuk, hogy a magyar sohasem ért rá voltaképen a művészetekben a nemzeti művelődés tényezőit keresni, s ha mégis ideje került erre is, akárhányszor nélkülöznie kellett a művészetek költséges kedvteléseit és még a múlt század elején is nagy kivételképen vetette rá magát valaki a művészetek gyakorlására, s a „Tudományos Gyűjtemény“ is arról panaszkodik, hogy „a művészek a közönség közt minden becsület nélkül élnek“; 1 igaz, hogy ezóta akár önálló magyar művészet- történelemről beszélhetünk, de hogy a társadalom minden rétegét ma sem hatotta át a művészetek igaz szeretete és hogy a művészetet a tudomány és irodalom mellett egyenrangú tényezőnek elismertetni ma sem mindenütt lehet, ez is olyan kérdés, a melynek traktálása helyett idézem a Beöthy Zsolt szavait, a ki azt mondja,, hogy a rajztanitás kérdésének megoldásától volna várható a szemlélet élesítése, az ízlés finomítása, az emberi szellem munkásságának nagyobb

1 Szana Tamás közlése után.