Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

Igen szépen illusztrálja a magyar két szélsőségbe menő jellemvonását a hirteleni örömöt és kétségbeesést, valamint büszkeségét a következő kis katonadal:

Megy honvédnek, megy huszárnak A ki arra való;

Ez a nyalka magyar verbunk De kedvemre való!

*

Félre innen zsidó fattyú,

Nem vagy ide való,

Csak a szegény magyar legény Katonának való.*

„Az első versszakban a fiúnak megtetszik a toborzó s beáll honvédnek, később a második versszakban, midőn már kitánczoita magát s a bor mámora is oszlik, bánni kezdi, a mit tett; busán és büszkén félre löki az ácsorgó zsidófiút, ki a toborzót bámulja, hej csak ő, a magyar legény katonának való.“ Népdalaink ezzel a magyar nemzeti dicsekvéstel szemben az idegenekről, különösen a németről lenézéssel s gúnyos élczelődéssel szólanak, anélkül azonban, hogy a gyűlölet hangja érezne belőlük, vagy üldözésre hívnának fel. A kezeim között levő eddig ismert, sőt ismeretlen népköltészeti darabok között egyetlen egyet, egy udvarhelyszéki népdalt találtam, melyben az idegenek iránti lenézés egyszersmind üldözést is árul el, de ebből is inkább csak a nemzeti önérzet és hetykeség hangja szól:

Zsidó, tót, örmény és rácz Köztünk csak árulni jár,

Lakni nem mer senki itt,

Mert kitoljuk a szemit**

Ha egyéb nem az világos bizonyítéka annak, hogy a nemzetiségek által hangoztatott magyar sovinizmus mennyire

* Ar.-Gy. Népkölt. I. 283.

** Kriza V. 35.

XXII