Református Kollégium, Marosvásárhely, 1898
■v dalra. — Szász Domokos püspökben a magyar nemzet eme typikus jellemvonása a maga teljeségsében volt kifejlődve, ez tette öt azzá a nagy alakká erdélyi egyházkerületünk történetében, a minővel századonként csak egvgyel ha találkozunk. Fs még egyet — a midőn nemzetünket államalkotó hivatásának teljesítésében épen azok támadják meg, a kik szabad alkotmányunk napsugaraiban, megszántott termő talaján nőnek és élnek, — a magyar nemzetnek csak az a vigasztalása lehet, hogy azt a fát hajigálják legtöbben, a melyik a legjobb gyümölcsöt termi. Szász Domokosnak e magyar nemzeti typikus nagy alaknak alkotásai, küzdelmei, har- czai között esett keserűségeiben csak ez lehetett vigasztalása. „Ö e harezot megharczolta, pályáját megfutotta s vége- zeliil eltétetett neki az örökélet koronája.“ Elköltözött, lelke az istené s nekünk csak emlékezete maradt itt. Ez emlékezet, ha néha az életigája, a sorscsapásai, az előttünk álló feltorlódó akadályok ellankasztanak, kicsiny hitückké tesznek, intsen arra, hogy vallásunk nem a megnyugvás, hanem a küzdelem vallása, s hogy egyéni panaszunknak cl kell némulni, sebeinknek nem szabad fájni, hogy egyéni bajainkban vigasztalást kell keresnünk ama küzdelemből jutott köteles részünkben, a melyet az általánosért, az egyetemesért kell folytatnunk, nemzetünkért és egyházunkért a mint ö tévé. Áldás legyen emlékezetén. IX