Református Kollégium, Marosvásárhely, 1895
16 ott utolsó isten hozzádot mondva neki, visszatértem folytatni azt az utat, a melyen engem ezelőtt tizenkét esztendővel, mint akkor e kollégium igazgatója, elindított, s a melyet ö harminczhárom éven átjárt: elgondoltam magamban, hogy vájjon ezen a mi közös pályánkon, a mely sem babért nem, sem anyagi hasznot nem nyújt, a melyhez mégis annyi hév, ihlet és lelkesültség kell, hogy napszámossá ne válljék az ember, van e valami ígéret számunkra, hogy teljesedésének reménye fenntartva, megóvjon a vánszorgástól, a kidöléstöl? Hiszen festők, szobrászok is volnánk a nélkül, hogy müveink nevünkhöz volnánk kötve, hiszen a színész sorsa is a miénk, a nélkül, hogy a közönség tapsa jutalmazna, földmivelök vagyunk, de az elvetett mag nem nekünk terem, katonák, harczösok vagyunk, de fegyvereink csak arra valók, hogy a csatát ne mi, hanem iljú ellenfeleink nyerjék meg, törekvésünk, hogy a dicsőség pálmája az övék legyen. Hát csupán csak az isteneknek hagyományos gyűlölete volna a miénk? Nem! van mégis valami. Az emlékezet, a jó emlékezet. Majd akkor, ha mint öt sírba tesznek, ez az emlékezet él túl minket, annak a nemzedéknek lelkében, a mely szárnyaink alól került ki. És ez az emlékezet mindig szép és mindig édes lesz. Alakunk, jellemünk fogyatkozásai elenyésznek, kiváló tulajdonaink kidomborodnak, s egy kedves kép marad rólunk az elmúlt ifjú korból vissza ragyogó fény játszi sugaraitól megvilágítva. Oh, ez az emlékezet mindig szép és mindig édes lesz, mert hiszen összeesik az élet legszebb, leggondtalanabb, legboldogabb felének emlékeivel az élet viharait megálló ember lelkében. Tehát elmondhatjuk a látin költővel mi is: „Non omnis moriar“ nem halunk meg egészen, marad belőlünk is valami a maroknyi poron kívül. Igaz, hogy kétes utravaló ez a tudat a pálya kezdetén, s gyönge vigasztalás annak végén. Horváth Gáspár 1829-ben az ősi Marosszék egyik községében Vajában született. Atyja tanító volt. Falusi mester:
