Református Kollégium, Marosvásárhely, 1888

amazt czélra nem vezetőnek, balul fogottnak, szükségfelettinek tarthatnék, de ha a czélt, az indokot, az általános eredményt tekintjük, elismeréssel kell meghajolnunk előtte, a ki annyi jó és nemes között, kiket ugyan e láng hevített, leginkább megtudta érlelni nemzetünk lelkében azt az érzetet, hogy a művelődés, oktatás ügye, csakugyan közügy, nem csupán egyesek boldogulhatását az életben, emelkedését, kiválását a társadalomban elősegíteni a czél, hanem a nemzetet emelni általa, melynek ereje, tőkéje ebben fekszik, tőkéje a melyre leginkább áll, ha nem gyarapszik, apad. Azt nagyon sokan tudták, érezték nálunk ezelőtt, most már tudja és érzi mindenki, hogy az értelem vi- lágositása, az érzelem nemesbítése, az oktatás és nevelés szükség mindenkire nézve egyaránt; szükség mint a napfény, a meleg, életfeltétele mindenkinek a humanizmus által alakult és összetartott modern társadalomban: tudnia és éreznie kell azonban mindenkinek azt is, hogy a nevelés és közoktatás ügye nem csak az egyént érdekli, hanem az összeséget is, hogy az oly közügy, a melynek fejlődését nem lehet pusztán az eshetőségekre bízni, nem lehet csak egyes egyének, intézetek tetszés szerinti buzgóságától várni, hanem minden áron a törvényhozás és társadalmi intézmények utján, előre kitűzött, határozott czélszerüséggel kell elébb vinni.

Alktományos életünk föllendülésekor, midőn a hosszú éjét ismét nappal váltotta föl, a köznevelés ügye majdnem kizárólag a felekezetek kezében volt. A katholikus egyház az államhoz való szorosabb kapcsolatánál fogva: az elnyomatás setét napjai alatt alig járulhatott egy egy gyenge fuvalommal a nemzeti érzület lángjának fenntartásához ; a protestáns felekezetek az autonómia í védőbástyái megett végső erőmegfeszitésig vívták ama nemzeti

harczot, mely annyi magasztos, megható jelenetek sorozatát mutatja fel. A protestáns ügy egyszersmind nemzeti ügy is volt. E harcz szintere nagyrészben az oskola volt, e téren lobogott még nemzeti zászlónk, e téren kellett a megsemmisüléssel fenyegető csapásokat kiállanunk. E küzdelem mutatta meg, emelte határozott tudattá bennünk azt, hogy nemzetiségünk legerősebb bástyája az, oskola, de létre hozta egyszersmind azt az aggódó, féltékenykedő érzetet is, melylyel oskola-ügyünkbe minden külső beavatkozást tekintünk. Alkotmányosságunk reggelén, a midőn annyi kiontott vér felszálló gőzéből keletkezett felhő megöl újra felsütött nemzetünk napja, a midőn szabadon emelhettük újra nemzeti lobogónkat, a midőn a magyar államiság eszméjének megvalósulása csak az ajkak örömujongásában, a szivek együttes dobbanásában nyilvánult: ki gondolt volna arra, hogy a harczot kiállott harczosokkal szemben a nemzetnek, az államnak nem