Református Kollégium, Marosvásárhely, 1888
16 nép az emberi rendeltetés magasztosságával tölt be. Hát elmúlt végkép ez év? Oh, bizony, áldása örök. Örök! Allván a múlandóság vizének partján s hallgatva a hullámok tovasuhanását: lelkűnkben az örökkévalóság fenséges harmóniája zendül meg. Isten, Atyánk! Ha nem lesz semmivé egyetlen ér, ha örökkévalóvá lehet egyetlen pillanat, mely nemesen fölhasználva lett : hogyan lehetne semmivé éveknek hosszú sora, egy egész élet, mely oly nemes, oly igaz, oly áldott vala! ? Élete ama nagy férfiúnak, ki hazánknak, anyaszentegyházunknak egyik erős oszlopa vala, s kinek emléke beragyogja mai ünnepélyünket is. Az ő élete is tanit, lelkesít. Az ő élete is maradandó, az ő élete igazságoknak, erényeknek, nemes törekvéseknek életével forrott egybe. És nem örökkévaló-e az igazság, az erény példaadása, az eszmény? Mert ezek mint „az Urnák beszéde*, mely megmarad, ha ég s föld elmúlnának is. A Máráh keserüvizét ez a hit, ez a tudat megédesiti nekünk . . . Oh, mi ma itt az életet ünnepeljük. Nem a hült hamvakat látják szemeink; de látjuk, lelkesedve látjuk a férfit eszméivel, erényeivel, nemes törekvéseivel, a férfit . . . homloka, mint a trón, szive mint az oltár s fején a nemes munka verejtékének gyöngy- koszoruja. Oh, Isten ! ihlesd ez ifjú fogékony, hevülő sziveket, hogy látván a nemes példaszót, megértsék az ember rendeltetését, mely az élet, az örök élet. Mindenható Isten! „Téged dicsőit a nappal és az éjszaka.“ A nappal: a hit, az igazság, a munka. És Téged dicsőit az éjszaka, mely ma a gyászt jelenti. De ez éjszakát is csillagok szövik át fénylő sugárral, elborult szivünkbe vigasz, fölemelkedés, az életnek reménye száll. Szólunk a szentiróval: „A setétség olyan előtted, mint a világosság és az éjszaka, mint a nap fénylik Örökkévaló Isten ! Szivünkben hála, ajkainkon égbe emelkedő ima; itt egy elmúlt iskolai évnek végén s végén egy elmúlt példaadó életnek, im, mi köszöntjük azt, a mi elmulhatatlan, ime, mi üdvözöljük az örökkévalóságot! Ámen.