Református Kollégium, Marosvásárhely, 1886

7

Azt az akaratot, mely kérdést tehet, ha cselekedjék-é vagy ne : szalad akaratnak mondjuk, a szabad akarat pedig a lélek. A kérdés ingását az igen és nem közt megfontolásnak nevezzük. Mikor megfontolatlanul, azaz a nélkül cselekszünk, hogy kérdést tegyünk, megkérdezzük magunkat a felől: akkor az épen jelenlevő indító okok hajtanak, ragadnak magukkal,' mint izgatottság, vágyódás, szenvedély, lelkesültség vagy ijedtség rohamaiban. Ily esetekben a kérdés, ha helyes-é, a mit tenni akarunk, csak akkor jut eszünkbe, a mikor már késő, a mikor már „hiába emeljük ég felé esőző szemeinket.“ Maguk az istenek sem képesek — énekli Pindarosz — megsemmisíteni a tettet, mely el van követve. A tett, ha egyszer meg van téve, örökre téve van; kidobva a végnélkül való időben, s akár sokáig látható, akár hamar elrejtőzött, örökre ott kell hatnia és működnie, mint eltörölhetetlen uj elemnek a dolgok végtelenségében.

Az elébb jelzett önkívület es állapotban van Toldy, midőn Ben- ezével találkozik, melyet Arany János igy fest:

„Toldi pedig rakta ugyancsak a tánczát,

Verte a fejével a mestergerendát,

Szeles jó kedvében kurjantott nagyokat,

Ivott, megint tánczolt, megint ivott sokat.“

Zách Feliezián sebet ejtvén Erzsébet királynén, férje Róbert Károly e kérdésére:

„Mit kívánsz most királyi nőm Fájdalom dijjában?“ ily önkivületes dühben feleli:

„Mutató ujjamért Hajadon leányát,

Nagy ujjamért legény fia Borzasztó halálát.

Piros vérem hullásáért Minden nemzetségét.“

Kaphatunk közelebb is példát eleget. Az a tanuló, szabatosan kolégyista, ki, érettségi vizsgája nem sikerülvén, oly dühvei rántja maga után a szárnyas ajtót, hogy az dörrenve csapódik be; a ki méregre lobbanva a jól megérdemelt elégtelenek miatt, széttépi érté- sitőjét; a ki tanuló-, helyesebben osztálytársába, annak képzelt vagy való sértéséért bicskát ver, akarva használom e szót, mert nem csak egyszer üti belé úgy, hogy az illető testén, hogy orvosi műszót hasz