Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882
643 A 90-esek számába nem fognak felvétetni, ha több prímát, mint secundát nem nyernek a jelenleg 90-es számban nem levők 18-an. 1839. jun. 28. Az előbbi határozat értelmében egy kiesett a 90-esek számából; tizenegy nem megy be a 90-esek számába. Marosvásárhely „város deákjai“ A kegyurak, nemesek példáit követte a városi polgárság is. „Jámbor, buzgó, kegyes polgárok iparkodtak az egyes nagyok után törekedni; a czopfos ősök lapos fóstije alatt életrevaló gondolatok ébredtek s egyrnásszori találkozása nehány egyházi tagnak megérlelé azon eszmét, hogy összevetett vállal nehány jóramenendő deáknak élelmezését kiállják, számokra sorra főzetnek. az üdvös vállalat megkezdetett; a deákok a házhoz jártak, a mi később alkalmatlanná vált s a szokás oda módosította, hogy ám lássák a deákok, ha nekik tetszik, a pártfogók a kollégiumba is felküldik az ételt. Előbb a pártfogok állták ki a felhordókat; de ez már nekik lévén alkalmatlan, felszólították a deákokat, hogy hát csak vitessék fel a főzeléket, ha enni akarnak. Ezen indítványnak is találkoztak gazdái. De megint a pártfogóknak is őszökbe jutott, hogy bizony csak visszás dolog az, hogy ők valakit élelmeznek s azoknak képüket se lássák, hisz bár az isteni tisztelet alatt a templomban találkoznának. A deákok is megértvén a polgárok kívánságát, köznapokon is megjelengettek a templomban s lassanként kötelességüknek ismerték az ottani szolgálattótelben részt venni. Ez Yásárhelyt a „város deákjai“ alapítványnak eredete, a fehérvárit lásd 542. 1. Kötelességük volt a város deákjainak az élelmezésért1) és azon 120—150 mfrtórt a mit a három innepen a polgároktól összegyűjtöttek, a templomban énekelni a kántor mellett, s délután, néha délelőtt is a lelkészek helyett könyörögni s a holtakat a „halál ellen nincs orvosság“ gyászénekkel elkísérni az örök nyugalomra. A polgárok rendre főzettek a város deákjainak, kik közül egyik megindult estve egy deák szolgával, ki utána vitte a nagyfazakat s az útjában eső ref. polgárok közül egy hétre is kirendelte a főzőket: egyik ebédet, a másik vacsorát adott. A nagy fazéknak Gomer volt a neve. A nagyfazék tartalmát nem voltak képesek elfogyasztani az illetékesek és szolgáik s a megmaradt rész elköltésére „ad publicum“ kiáltással hivták azokat, kiknek nem volt kosztjok. Székely Adám „A vásárhelyi régi nagytazék.“ Vásárhelyi füzetek 1860, II. kötet 32—55 1.)
