Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882
464 A szabadságharcz kezdetéig tartott itt magán nevelői és idilli család élete. „A haza veszélyben“ volt. s gyermekeitől oltalmat, védelmet kivánt és várt. Mentovich is elhagyta nevelői állását s tudományát a haza védelmi eszközeinek előállításában érvényesítendő, barátjával Jánosi Ferenczczel együtt a lőpor- és gyutacs- gyártáshoz állott — gyár-munkás lett. 1849- ben két nagyhatalom egyesitett óriás erejével szemben a lelkes és csodával határos küzdelmet vivő — de csak maroknyi — honvéd sereg nem mentheté meg a szabadság szent ügyét. Ekkor Mentovich is Pestre vonult neje- és két gyermekével, s ipjával és napájával együtt megvonulva, tanórák adásával s hírlapi dolgozatokkal tartotta fenn magát és családját; egyideig Nyitra-Ujlakon a kivégzett báró Jeszenák János fiait is tanította. 1850- ben N.-Kőrösre, az akkor újra alakított gymnasiumba hivatott meg tanárnak Jánosi Ferenczczel együtt; egy év múlva mind a 8 osztály megnyílt és akkor Arany János, Szász Károly, Kiss Lajos, Csikay és Ács Zsigmond választattak és vitettek ugyan oda tanárokká; később Szilágyi Sándor, Szabó Károly, Salamon Ferencz, Tömöri Anasztáz, Lengyel Dani, Losonczi László. Ezen fiatal, lelkes tanári kar, ezen kis tudós társaság egy szükebb körű magyar akadémiát képezett már akkor Kőrösön. S mikor Pesten, a fővárosban, a magyar tudományosság legfőbb intézete a zsarnok kormány vas szigora alatt és miatt szünetelt: e kis társaság vidéken tevékenyen működött. És milyen élet volt az? Olvassuk ezt és Mentovichnak is igen találó jellemzését a kis társaság egyik működő tagjának: Szász Károly dunamelléki püspöknek költői tollából: „Áz álluukat kiborotváltatta ugyan a Thun Leo regle- ment-je s a Schulrath minden negyedévben jelentéseket tett rólunk, mint valami rendőri fegyelem alatt álló internáltakról, de azért mi szabad emberek voltunk, szabadon hirdettük nemcsak a tudományt, hanem a hazafiságot is, s olyan vig életet éltünk, mint soha sem azelőtt, sem azután. Őszinte barátok s vig pajtások voltunk együtt. Szerettük hivatalunkat s az ifjúságot; az ifjúság is szeretett minket; de egyikünket sem jobban, mint Mentovichot, kinek a tanításra rendkívül világos előadása a nehéz dolgot is könnyűvé tette s a mellett tréfás, vidám kedélye, megnyerő modora soha felhőt nem engedett homlokára ülni. Ä városon is őt szerették legjobban. A kaszinóban nem volt kedvesebb ember nála. Mindenkivel tréfált, élczelt, gúnyolódott is; Losonczit uszította Szilágyira, Tomorira, Lengyelre torzképeket rajzolt, Arauynyal évődött, a kaszinói hősöket kifigurázta; de soha sem sértett meg senkit, s nem is hallottam, hogy valaki sértődve érezte volna magát általa. Szerette a csöndes mulatságot; mindig voltak komoly arcza mellett jóizü tréfái, ki-ki
