Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882

nyában nem csak arról van szó, hogy Steinwille kir. biztos kártérítés igóróse mellett követelte a császár nevében a kollégium birtokainak átengedését, hanem még az is kijelöltetik, amit a fekvő birtokukért kárpótlásul viszont fekvőkben, mintegy csere gyanánt a császári kegyelemtől nyerni óhajtanánk: „legalább a fiscus alvinczi kastélyát s fekvő birtokait, korcsmárlási jogával együtt.“ Ez eléggé mutatja a szenvedett kár nagyságát.

Bőd Péter szerint is „Steiuwille generalis szépen kéró ugyan a ref. consistoriumtól templomát, kollégiumát és papok házait az ő felsége nevével: de megizenó azt is, hogy ott ő felsége olyan erősséget, várat akar építtetni, a melyben egy magyar is a vitézi renden kivül hogy lakjék, meg nem engedtetik. Igen keményen fogván a dolgot, megígérte azt, hogy templom helyébe templomot s kollógyom helyébe kollógyomot építtet ő felsége, a hová tetszik és diplomát ad reá s a felett 15 ezer forintot a házakért, a mely akkor novellák által ki is hirdettetett. Ha pedig nem akarják adni szép szerónt, már van parancsolatja, mit csináljon, ő felsége jobbágyaival nem perel. Eeá kótelenedvón, által adák jó reménység alatt; mind kollógyom, püspök onnan kiköltözónek; de még eddig az ígéret megteljesedósót várja.“ (Polikarp. 159. 1.) Katona dolog volt biz ez: sic volo, sic juboo; silent leges iuter arma. De ha a honvédelme tette szükségessé a várépítési, a melyért a ref. egyház birtokait elvették: az állam tekintélye, méltósága s igazságossága azt hozta volna magával, hogy egyes polgárait úgy, mint intézeteit minden tekintet-, rang- és valláskülönbsóg nélkül kárpótolja az elfoglalt javakért. És ha a harczos idők ezt akkor tenni nem engedték: jöttek, következtek békés napok is, mint például most is, midőn a honvédelem nem a várerőssógekben áll, hanem legbiztosabban az iskolák, kollégiumok, gymnasiumok falai között honszerelemmel sa- turált ifjak lelkesültsógében. Ily intézetek elvett javainak kártérítése nem szenvedhet, nem szabad, hogy kifogást, időmúlást (praescriptio) szenvedjen századok után i§.

A kiköltözést beszélje el egy szemtanú: Bányai Székely György, ki — mint az intézet tagja — ott volt a kiköltözők között.

„In anno tandem 1716. admonealtatók két cancellisták által a kollégium, admonealák penig az akkori seniort Komáromi István uramot tertio se, cum suis juratis assessoribus in suis et reliquoruna

160