Református Kollégium, Marosvásárhely, 1881

- 27

Vegyétek el tőle az egy tálenturaot és adjátok annak, a kinek tiz tálentuma vagyon. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sirás és fogaknak csikorgatások.“ A szentirás örökre szép példabeszédei közül e jutott eszembe, midőn isten jóvoltából ismét egy év sírjánál állunk. Minden kétségen kivül, a nagyobb rész érzi, sőt tudja, hogy a rábízott talentumokkal miként gazdálkodott. Szaporitotta-e, mint ama két okos szóiga, vagy földbe ásta el, mint eme „rest és gonosz?“ Mindezáltal nem lesz czélszerütlon, számadástok- nak tanító társaimmal együtt összeállított eredményét okulástok végett élőtökbe terjeszteni ez ünnepélyes alkalommal Mert az ember — még a nagy is — elnéző, sőt kedvező bírája szokott lenni édes magának. Hát még a kis ember?! Oh az mindig jó, mindig szorgalmas, s az elégtelen kalkulusnak kevés, vagy semmi szorgalomnak mindig más az oka. Aztán a nagyobbaknak fontolóra kellene venniök: váljon az életnek, mindazon javadalmakért, melyeket most szülőiktől „soha meg nem fizetem fejében* nyernek, mit fognak majd adni cserébe? Mert hiszen szüléitektől, azonkívül, mit jó magatok viselete által érdemeltek ki, lehet még valamit hízelgéssel szerezni, füllentéssel csalni, vagy durczáskodással csikarni; a hideg világ azonban csak egy érdemet ismer el, s ez a munka; csak egy erényt jutalmaz, s ez a munkaszeretet. Örök emléktekbe kellene vésnötökezen ethikai igazságot: „Ember, összedugott kézzel,

Téged kiki cserben hagy Kézmosásra még egy kéz kell Hogyha venni akarsz adj.“