Református Kollégium, Marosvásárhely, 1879

— 10

sokra nézve is. Hanem az iskola épületei, bútorzata, egyéb felszerelései, nem „matéria vilis,“ nem értéktelen holmi, melyet kiki rósz szokása ösztökélése szerint idomitgas- son, rontson; nem a „Csáky szalmája“, melyben kiki vad szeszélye szerint gázolhasson. Szent hitbizomány ez, melyet az elődök avégett hagytak reánk, hogy használjuk ugyan, de sértetlenül, sőt lehetőleg gyarapítva szállítsuk át az utódokra.

Másfelől, ha oly lelki irányzatot akarunk magunkévá tenni, melylyol eddig nem bírtunk, épen nem szükséges, hogy nagy sebbel-lobbal neki rugtassunk, — a szalmatűz hamar ellángol, — elég ha lassan, csendesen, de mindennap szakadatlanul azon irányban működtetjük gondolatainkat, érzelmeinket. Ez esetben biztosra foghatjuk, hogy azon nyomok közül egy sem vész cl, még akkor sem, mikor egyéb valamivel foglalkozunk. A kő a tenger kebelében van akkor is, mikor a hullámgyürük, melyeket fölvert, már régen elsimultak tükörén.

Ez igaz a kültermészetben, a belsőben vájjon igy van-éP Kérdezhetné valaki. Feleletül lássunk példát. A példa előtt azonban egy megjegyzést látok szükségesnek. Lehetnek köztetek, kik előtt triviálisnak, kisszerűnek tűnt fel, hogy eddigi fejtegetésemben, világositó példáimat mindig a közvetlen közelben, kiskörünkben kerestem; s nem emelkedtem azokért a fényes magasba fel, som pedig az ódon múltba nem szállottam vissza. Úgy fogom fel a dolgot, hogy a kicsi is része az egésznek, s ezzel szemben a nagy is elenyésző parányi. „A dongó szárnyütése, mely porszemet is alig mozdít, és a czári lábdobbantás, melyre százezren vóreznek el, egyformán elenyészőleg semmik az egésszel szemben.“ Különben is, hogy miről ábrándozott Márius Carthagó düledékein, vagy Napoleon Szt.-Ilona szigetén; mit gondolt Caesar mikor a Rubikonba ugratott, vagy Cató mikor kardjába dűlt; min jár- tatta'eszét Kont a zsarnok király előtt; vagy Zrínyi Miklós Szigetvárból kirohanva; miféle gondolat czikázott át lelkén Battyáni grófnak a vadászok rászegzett puskái előtt, vagy Széchenyi grófnak, mikor maga fogta magára a halált vivő csőt? azt voltaképen tudni nem lehet. Ez okokon továbbra is, a közvetlen közelben, saját érzelmi, ismeret és eszmekörünkben maradva, lássuk a példát. A