Református Kollégium, Marosvásárhely, 1878

10

Olvassuk meg e tanulságos történet végső lapjait.

Volt egy idő, a midőn a chemicusokat különösen azon természeti jelenségek foglalkoztatták, a melyeket mi ma éle- nyülési folyamatoknak nevezünk. Ez az idő a 17-ik század közepétől a 18-ik század utolsó negyedéig terjedő időszak volt, a melyet a vegytan történetírói általában a „Plüogisz- f<w-korszak“ névvel jelölnek meg.

A természetben legfeltűnőbb ólenyülési folyamat, az égés, vonta magára először a figyelmet, és bármilyen közönséges magában véve e jelenség : magyarázata korszakalkotó jelentőségű volt a tudományban. Nagyon régi és a 17. században általánosan uralkodó volt az a nézet, hogy minden égő testből kiválik valami, a mi a láng képében lesz látható; továbbá, hogy az égésnél visszamaradó anyagok: alkatrészei voltak az elégett testnek. A tűz hatására változást nem szenvedő testeket illetőleg pedig hasonlólag általánosan el volt terjedve az a nézet, hogy azok már egyszer keresztül mentek az égésen. Ez utóbbiak közé számították pl a maró meszet (CaO) és úgy gondolkoztak, hogy ha az ismét visszanyerhetné azt a valamit, a mit az égés folytán elveszített, fémhez hasonló test keletkeznék belőle. Ezt a valamit kellett fogalmilag megállapítani és az egyesülése módját megfejteni. Ezt tette a phlogiszton-elmólét teremtője, Stahl, még pedig oly szellemes és kimerítő módon, hogy elmélete az égésen alapuló minden folyamatot (qualitative!) igen jól megmagyarázott s általában az azon korban ismert vegytani jelenségekhez tökéletesen alkalmazható volt.

Stahl ezt tanította: Minden éghető test — legyen az szerves vagy szervetlen — egy közös alkatrészt tartalmaz, ez: a phlogiszton (0/óyto,Tos=:éghető); égés alkalmával a phlogiszton elillan és a szerint, a mint nagyobb vagy kisebb mennyiségben volt jelen, s nagyobb vagy kisebb hévvel