Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1941
8 Eleinte küzdeni kell önmagával, hogy a testvér, a jobbágy megkínzott vonásaiban a sajátját felismerje. így elmélkedik debreceni garnizonában: „Majd a legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, melyet voltakép hőn szeretek, hogy oktatnám, emelném, emberré nevelném, majd meg látni sem kívánom s eltaszítanám magamtól. Tudatlansága meghat; életemmel és véremmel szeretnék segíteni rajta, s osztoznám és viselném sorsát. De sokszor elborzaszt és felháborít igaztalan vaksága és önhittsége. Hol fognak hamvaim pihenni, kérdezi gyakran magától, a hazában-e vagy a külföldön?“ Néha még kétséges, nem fog-e elfordulni ő is a hazától, mint öregségében atyja, de újra leköti minden magyar specifikum, amivel csak találkozik: hegedű, cimbalom, duda a paraszt kezében, melyet a nemcsak észre sem vettek. Ezek Széchenyiben a faji öntudat hatalmas munkásai. Közhuszárjainak egy debreceni mulatságánál bizonyára ő az egyetlen, aki ellágyul azon, hogy magyarokat lát paraszti muzsikaszó mellett. A vér köteléke mellett a táj is lenyűgözve tartja állandó és örök kötelékkel, Széchenyi az első, aki a Hortobágy futóhomokján és a Dunántúl egyformán otthon van, akinek számára a haza az országot és benne minden magyart jelenti annak ellenére, hogy a külföldet ismerve, a hazai szépségei éppenséggel nem ragadják el. A magyarság számára lelki tényező s vele osztozhatik ebben a magyar lelkületben a szórvány, a kisebbségi és törzsökös magyar. Hozzátartozhatik az itt lakó nemzetiség fia, aki tán még magyarul sem tud és kiszakadhat belőle, aki csak magyarul tud, ha idegen a lelke. Szerette nemzetét, de tulajdonképen csak a jövőben szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de bízott fejlődésében. Rajongó szerététől folyt gyűlölete is. Gyűlölt mindent, ami a magyar fejlődést gátolta s az átalakulás sikerét kockáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, amelyet hűbéri alkotmányunk ellen intézett, innen az a kíméletlen polémia, amelyet az ellene fellépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az élet-halál párbaj, melyet Kossuthtal végigvívott. Annyira azonosította magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent Vezéreszméje : „Magyarország nem volt, hanem lesz“ — pótolta a költők ihletét, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty Szózata egy új Magyarország himnuszaként. Széchenyi szerint a magyarság küldetés. A nemzet nem azért él, hogy legyen, hanem hogy méltó legyen élnie. A nemzet azért él, hogy a legmaga- sabbrendű emberi eszményeket és értékeket nemzeti géniuszának mintáiban valósítsa meg. Az időfeletti Széchenyi egy személyünket kereső hívás az örökkévalóságból hozzánk, azaz mindenkori magyarokhoz.
