Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

79 —

S áldozata! kéri ép becsületemet:

Úgy, bár jogtalanul vett is rajtam erőt, •

— Miért tiltakozom Isten s világ előtt —

Áldozatul inkább életemet adom . ..

Mely szerelme nélkül úgyis rideg „vadon“.

S méltóságos fönséggcl szól a bakónak: „Most vágj, ha mersz, bakó!“

De a vágásból nem lesz semmi. Ahelyett „suhogó selyemben hölgyalak siet be“ — Mária. Milyen lelki folyamat ment benne végbe e borzasztó jelenet hatása alatt, nem vázolja a költő. Csak azt mondja, hogy „szenvedély ragad- tan siet a vérpadra. Megáll a hős előtt.“ E szavak a siet, szóval egyetemben elegei mondanak: azt, hogy nincs benne akkora erő, hogy a még nagyobb intenzitású külső inger termelte lelki dispoziciónak nem tud ellenállani. Azt, hogy voltak és vannak férfitulajdonságai, de az igazi férfi előtt meg kell hajolnia. Meg is hajol, mikor így szól a hősnek:

„Vitéz, vedd jobbomat, csudát tesz erényed:

Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet.“

A szenvedélyek útvesztői után, melyeken Arany mesterien kalauzolt bennünket, ez az egyetlen logikus, bőven, finoman megokolt tette. E tette vet véget fonák vállalkozásának, ez a lelke harmóniájának megadója.

De az öreg Kádas „üstökét vakarja“, torkát köszörülve mondogatja, hogy hát hisz ez jó volna, ha jó volna; ő csak belényugodnék, de mit szól a murányi várnép, melynek csak lázasztó kell s bir velek? Azzal megindul, mint aki nem is jót mondott, de nem is sok jót akar; tán lázasztónak indulna, ha Wesselényi a kellő energiával fegyver közé nem téteti s a kardját el nem véteti. Ebből látja az öreg, hogy itt nem tréfadolog folyik. Wesselényi meg ép visszakészül menni a hágcsón, hogy csapatát fölhívja, mikor Solvmosiék hada megérkezik . . . Arany nem hiába vezette be költeményét a vezérek tanácsával; azt is megmutatja, hogy a vezérek minden veszedelmet megvetettek, hogy urukat megmentsék. Eljöttek a várba az öreg Solymosival élükön s addig is keresték Wesselényit, mig ráakadtak ... Itt a bosszú befejezése, mikor a győztes Solymosi büszke tekintetet vet a vezérre:

„Uram vezér, téged szabadítni jövénk:

Jer velünk, szabad vagy, a vár pedig — miénk“.

Ők még nein tudják, ami történt, hát joggal mondhatják, hogy ők vették be a várat. Solymosi kétségtelenül megmentette volna „bosszúból“ vezére életét, ha előbb meg nem menti a jószerencse. Alakja szépségéből, kerekségéből ez a véletlen nem von le semmit. Ö maga mondja el idejövésük történetét, tehát a saját dicsőségét oly szerényen, tréfálkozva, mintha csak ebédjéről beszélne. S véle kellett beszéltetnie a költőnek, mert Wesselényivel még néki volt végzendője. Kibékülésük rövid leírása pedig mindennél többet mond: