Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
71 is nagy volt, mint asszonynak. Ezen okok miatt, de meg a jóhatás, már-már keletkező félben lévő érzelmei miatt fogadja a követet. Ma nem ezek volnának okai, akkora sértés miatt, mint lovagnak okvetlen vissza kellett volna utasítania a követet ajándékostul együtt. A követ fogadása az első lény, hogy magára vett szerepét elfelejtette ... A követ Wesselényi hát megjelenik előtte s hatalmas captatio-val kezdi beszédét. (Ez a főtaktikája Máriával szemben.) A Széchiek fiága kihalt, de te örökléd a fiák minden dicsőségét! S mikor már fölkavarta ellenfele hiúságát, akkor tér a tárgyra. De — mondja — bocsáss meg, asszonyom, nem mindenben követed atyád nyomdokait: elpártoltál a királytól s „Nem félne ütni egy Szécsi Mária árulás bélyegét atyja hamvaira?“ Ez nem lehet... Mária csak most vette észre, hogy ráfeledkezett a beszédre. A beszéd hosszú volt, mert csinvjáncsak így lehetett fölszólítani a megadásra. E hosszú beszédről alig tudott volna számot adni, mert ráfelcdkezni nem annyira beszédre, mint a beszélőre szokás. Mária nem tudja még, hogy Wesselényi van vele szemben, de azt az embert, aki szól, az érdekesnél többnek találja. Beszédének csak arra a részére reflektál, amelyet atyjáról mondott a követ. Atyám — úgymond — azt tette, amit legjobbnak látott. De mikor lábbal van tiporva „nemzetiség, törvény s a hit szabadsága“, tovább is várjunk? „Még nem pártütés, ha nem segít kérelmünk — Törvényadta módon kardunkat emelnünk!“ Vagy tán olyan gyöngének tartott vezéred, hogy árulóvá leszek? „Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre — Eegyen lovagias megkímélni tőle“. Daccal, hevességgel mondja e szókat s Wesselényi ajkaira gyenge mosolyt csalt. E mosolynak oka van: egy jóakaratú, hiú asszony, aki oly kérdéseket hánvtorgat, amelyek tapasztalt férfiúnak is gondot adnak, megérett a mosolygásra. De mivel beszéde a bizonyára sokszor és sokat hallott politikai jelszók foglalatja volt, Wesselényi is fölveszi ezt a politikai, de mindkettőjükre, korukra, magyarságukra nagyon jellemző koztyűt: védekezik. Igaza van Máriának — ez a védekezése — de míg törvényhozás útján lehet segíteni a dolgon, addig fölösleges egymást gyilkolnunk, erőnket pusztítanunk, a hazát végveszélyre juttatnunk. Wesselényi is addig politizál, míg elfelejti, hogy szerepét mosolyogva kezdette s szenvedélybe csap át. „Végre: hát Rákóezy György-e a szabadság?“ ... s zsarnokságot emleget. Több sem kell Máriának! Fölcsattan: Uram! Vigyázz a nyelvedre! „Mert... Azonban ez volt követséged tárgya? Ügy kihallgattalak. Semmi sincsen hátra?“ A mosolygásból drámai összekoccanás fejlődhetnék; de van még különösebb megmagyarázója is, az a levél, melyet a vezér még a táborban megírt, melyben Máriát minden szépnek, jónak elmondja, melyben szerelmet vallva megkéri a kezét, fölfödözi magát, s amelyet most átad Máriának. Erre gondolva azért mosolygott, mert átlátta, hogy amit találomra írt benne, az valósággá lett, amit cselvetésből gondolt ki Máriának, abban maga fogódott meg. Máriát mód nélkül fölizgatja ez az „otthon, jó előre“ megírt vallomás, összemarcangolá, kétfelé szakító, mint önérzetes büszkeségének legnagyobb megalázóját. Kádas fölveszi a félig eltépett levelet, asszonyához viszi, de ez oly izgatott, hogy még vele is rgorombáskodik. De az öreg szolga egy érzékeny szavára megbánja tettét s elégtételképen kiönti Kádas előtt lelkének minden tartalmát.
