Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1899

— 4 —

mondás is. S jaj annak, a kit az Isten annyira megvert, hogy még saját otthonában sem érzi magát otthon.

Ue mily kevés embernek jutott boldog osztályrészül az, hogy egész életét az igazi, a családi otthonában töltse ! Valóban, vajmi kevés e boldogok száma — főleg abban a korban, midőn a tanulás fáradságos munkája nehezedik vállainkra, mindaddig, inig elértük azt a kort, midőn a drága szülei otthont egy ujabb, magunk alapította családi otthon válthatja fel. Legtöbb férfi életének éppen e legszebb évei — a gyermek- és ifjúkor lelnek el távol az édes otthontól, idegen, gyakran rideg, szeretetlen körben.

Ez a sorsa legtöbb középiskolai tanulónak is. Az intézetünkbe járó növendékek (számuk: 231) csak (56 él a családi otthonában, mig a többi 105 részint a finevelö intézetben (05), részint szállásadóknál (100) talált második otthonra. Sokan még legzsengébb gvermekkorukban hagyják el családjukat, hogy — talán a nyári szünidei napokat leszámítva — oda soha többé állandóan vissza ne térjenek. A városokban tanuló ifjak legnagyobb része — igy van ez a mi intézetünknél is — 9-10 éves korában, gyakran még előbb is, kénytelen elhagyni a szülei házat — és idegen embereknél keresni otthont olykor olyanoknál, kik legtöbbször csak azért vállalkoznak a tanulók ellátására, mivel ezt biztos mellőkjövedelmi vagy keresetforrásnak tekintik. Az ilyen fiatal gyermek tehát már oly korban kénytelen nélkülözni a családi tűzhely melegét, az édes anya aggódó szeretetét, a gondos atya tekintélyét, jó tanácsait, fegyelmezését, midőn arra legnagyobb szüksége volna.

„Addig hajlítsd a fát, mig fiatal“. Ez áll fiatal gyermekeinkről is. Pedig ifjaink hányszor kerülnek oly szál