Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1895
12 kerekedtek s rettegett hadaikkal bekalandozták egész Európát, s folyt a vér ismét, s áldatlan csatákban fogyott, veszett a nemzet ereje. Kezdett az ég már borulni szép Hunnia felett, mikor feltűnt égi fényben a magyarok egén a szebb jövendők csillaga. Elküldte Isten szent apostolát. Nézzétek a nagy királyt, nézzétek Szent Istvánt! Fenség ragyog királyi homlokán, ajkán az ég kenetteljes szava. Fölkelt, mint üstökös az ég ivén, nyomában lelkes, egyszerű sereg; és ment hirdetve fennen népinek, a mit Jézus egy világnak hirdetett: a szeretetnek fenséges tanát, az égi élet biztató hitét. Apostol szavával eloltotta a harczvágyó tüzet. S a nemzet jobbjai hajlottak szavára: letették a kardot és kezükbe vették a munka fegyverét. S folyt a munka széles ez országban. Több volt a gyümölcse, mint száz véres diadalnak. Egyszer aztán megkondultak a harangok: pihentek a munkás kezek; elérkezett az Ur napja. Ünneplő ruhában mentek a béke falai közé hálát rebegni Hadúrnak, kit most lelkünk áhitata tisztább fényben látott, kinek most már nem vérrel hódolnak többé, de szivük igazával! Békével aludtak már az ősapák, mert oda nőtt a magyarok szive a hazához: ezer esztendőnek viharja sem téphette ki azt soha onnan, mert a mit Árpád karjai a hét vezérrel megszereztek egykoron, Szt. István Isten nevével úgy a nemzethez forrasztotta, hogy még az a siralmas idő sem tudta elszakítani tőle, mikor a haza a tatárcsorda pusztításai alatt egy gyászos temetővé változott. A nép elpusztult, de Isten megmentette a királyt és vele a haza tépett lobogóját. Mikor a tatárcsordák kivonultak, a király visszajött és erős
