Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1894

23 —

voltak azon előnyök, módok és eszközök, melyek által a visszatérítést a legkétségbeejtöbb körülmények között is eredményesen munkálták. A rend a versenytérre a fegyverzetnek oly nemét vitte, melyet az ellenfél azelőtt nem ismert, a melyre nem számított s a mely elől mindenütt meghátrált és csak távoli puskalövésekkel — rágalmazással volt képes néha némi előnyt kivívni.

így történt itt is.

Endes István a rendfő egyszerű ujjmutatására leszáll professori székéről; minden külső támogatás, befolyás nélkül, egyedül a szegénységet véve maga mellé társul, jelenik meg rendeltetése helyén. Körülötte, a merre csak tekint, a katholicismusnak másfél század óta porladozó romjaival találkozik. De nem retten vissza. A nagy pusztulás látványa inkább fokozza elhatározását. Házi naplójuk első lapjára csak ily apostoli lelkülettel biró férfin Írhatta: „Oppidum hoc (t. i. M.-Vásárh.) vocationi nostrae accomodatissimum.“ (E város a mi munkálkodásunkra a legalkalmasabb.)

Alig egy év múlva már a város legszebb pontján a rend egy kis templomot épit; nemsokára iskolát; 1712-ben az iskola mellett nevelöház jön létre: 1727-beu a hívek ezreit nem képes a templom befogadni, a sanctuariummal nagyobbittatik; ugyanakkor a nevelőház és iskola számára új telket és épületet kellett beállítani; 1732-ben elkülönittetnek, az iskola számára a szentkirály-utezai helyiség szereztetvén meg, s rá 500 tanuló befogadására alkalmas ház építtetvén.

íme Maros-Vásárhely szinte 5 ezer lelket számláló hitközségét templomával, kápolnáival, díszes residen- cziájával, a lelkészi javadalmakkal, iskoláival, stb., úgy szólva semmiből, hogyan hozza létre a megvetett, kigunyolt, sárral megdobált, vérig üldözött Jezsuita!

És még mit tettek volna? Hová fejlődött volna nevezetesen a nevelöház és gymnasium, ha serény