Kiss József (szerk.): A Magyarországi Református Egyház egyetemes névtára 1935 (Budapest, 1935)

Tiszántúli egyházkerület. 143 Az egyházkerület rövid története. TISZÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET A) Az egyházkerület rövid története. • Egyházkerületeink kialakulását mindenütt azok a történeti erők és körülmények befolyásolják, melyeket a nagyobb egységekbe való tömörülés folyamat maga előtt talál. Az alföldi magyarság nemzeti életét a XVI-ik században a török meg­szállás ugyan megbénította, de ugyanakkor ott a reformáció megerősödését elősegítette. Ez a kö­rülmény magyarázza, hogy a kálvini reformáció itt nyert leghomogénebb összetételt és hogy a legnagyobb kiterjedésű egyházkerület itt fejlő­dött ki. A tiszántúli egyházkerület magva az 1554-iki óvárii zsinaton megalakult „Alsópannóniai Super­­intendentia”. Összetételében ez még nagyobbára lutheránus színezetű. Az óvárii lelkipásztorság­­ból és Ecsedi Báthory György udvari papságából az említett zsinaton püspökké emelt Tordai De­meter nem is tarthatta meg tisztségét tovább egy évnél, mert a kálvini iránnyal való rokonszenve­­zése miatt a többség bizalmát elvesztette. Helyébe az 1555-iki második erdődi zsinaton Károlyi Boldi Sebestyén krasznabélteki lelkész került. A kálvini irány diadalra jutása azonban.már feltartózhatatlan volt. Debrecen mindeneket ma­gával ragadó reformátorának, Méliusz Péternek hatására a tiszta reformációnak Egertől Toron­­tálig, a Tiszától a Királyhágón túlig nemcsak minden meghódol, hanem szervezeti egységbe való tömörülésénél a központot többé nem a régi katholikus püspöki székhelyben, Nagyváradban látja, hanem a kulturális tekintetben addig is je­lentős Debrecenben. Az ide 1561-ben összehívott zsinat, mely már Méliusz Juhász Péter püspök­ségével a tiszántúli egyházkerület egyetemessé­gét jelenti s még inkább az 1567-iki zsinat, me­lyen 17 egyházmegye képviselteti magát, a hit­élet és a szervezet további fejlődésének alapjait rakja le, mikor ez utóbbi zsinat a magyar refor­­mátusság egyetemes szimbolikus könyvének el­fogadja a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást, továbbá Méliusz szerkesztésében meg­alkotja a 74 pontból álló „Canones Maiores”-t. Ily külső és belső mozzanatoknak a későbbi időkre is átvetődő következménye tehát az, hogy az egyház életében jelentkező fordulatos válto­zásoknak ellenhatása mindig ennek az egyház­­kerületnek a szívén keresztül vet legelevenebb hullámokat. Az angol presbiteriánizmus hatására jelentkező presbiteriális szervezkedés mozgalmá­nak vezetője Szilvásujfalvi Imre (1608) debre­ceni tanár, aki az ellene akkor még külső és belső okokból küzdő közvéleménnyel szemben nemcsak a „turbatur et novator” megbélyegző címet, ha­nem a váradi várfogságot is vállalja (1612). De az is bizonyos, hogy az ő, továbbá Tolnai Dali János és társai hasonló mozgalmát megint a tiszántúli egyházkerület debreceni részzsinata (1638) bélyegzi meg először és irat kötelezvényt a hivatalba lépő pásztorokkal és tanárokkal, hogy az episcopalis rendszer megháborgatására nem fognak törekedni. Ami rendszerváltozást akkor még sem lelké­szek, sem nem-lelkészek nem vállaltak, annak megoldása másfélszázesztendő múlva már el­­odázhatatlannak látszott. A lelkipásztorság a múlthoz következetes és a régi püspöki rendszert továbbra is szívósan védi, ellenben a nem-lelké­szek ekkor már maguk erőszakolják, hogy az egyház kormányzásában törvénnyel is biztosított jogokat gyakoroljanak. A kérdés megoldása kö­rül kifejlődött elkeseredett küzdelem, az úgyneve­zett hierarchia és küriarchia harca, a tiszántúli egyházkerületben vet legszenvedélyesebb hullá­mokat, ami az egyház békéjét zavaró káros kö­vetkezményeivel még azután is nehezen csendesült, mikor már a lelkészek vezérét, Sinai Miklóst, tíz évig tartó per után sikerült a világiaknak nem­csak lelkészségéből, de még tanári állásából is kiszorítani. A tiszántúli egyházkerület már népessége és területe legtekintélyesebb számarányánál fogva is hivatva volt arra, hogy minden olyan külső és ellenséges támadást, mely nemzetünk és egyhá­zunk szabadsága ellen irányul, első sorban fog­jon fel és verjen vissza. Ilyen feladatban kellett próbát állnia az 1849-es időkre következett ab­szolutizmus korában: 1851-ben az Organisations Entwurf, 185'J-ben pedig a Patens erőszakolásá­val szemben. E küzdelemnek, mely egyházunk is­kolai és szervezeti önkormányzási jogának, de egyszersmind nemzeti alkotmányosságunk utolsó bástyájának megvédelmezéséért folyt, ilyen ki­magasló nevei vannak: Szoboszlai Pap István, püspök, Balogh Péter, helyettes püspök, Tisza Kálmán, szalontai egyházmegyei gondnok, Révész Imre, debreceni lelkipásztor, stb. Hazánk újabbkori alkotmányos életének meg­kezdése után több felől nyilvánult óhaj, hogy egyetemes érvényű egyházi törvények alkotása végett országos zsinat üljön össze. Ez óhajtás­nak először a tiszántúli egyházkerület adott hangot (1877) s az összehívott zsinatnak helyet 1881—82-ben. Nagy e zsinatnak a jelentősége: legújabb szervezetünk alapköveit az itt hozott tör­vények képezik. Ezek szerint a zsinat 116 tagból áll az egyenlő képviselet (paritás) alapján, bele­értve a hivatalból való tagokat, az 5 püspököt és 5 főgondnokot is. E zsinat alkotta meg az „or­szágos közalapról” szóló korszakalkotó törvényt, melynek előkészítésében gróf Lónyai Menyhért-, nek volt oroszlánrésze. Az egyetemes konventet is ez a zsinat illesztette be az egyetemes egyház

Next

/
Thumbnails
Contents