Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-06-30 / 12. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. június 30. 7. oldal. Világ-komédia a kommunista atom-kémek körül írta: Csanády János Példátlan világ-hisztériának voltunk szem- és fülitanui az elmúlt napokban. Két halálra ítélt kém mellett, akiket az emberiség és a nyugati keresztény kultúra ellen elkövetett felmérhetetlenül súlyos bűncselekményért az USA-ban halálra ítéltek, fölsorokozott hatalmas, kihívó tüntető procesziókban a nyugaton megbújó pro-kommunista tömeg. A legnagyobb bűnöző pusztulásában is lehetnek tragikus elemek, főleg ha aiz elítélt őszinite megbánással és beismeréssel fogadja a társadalom végzését. A két atomkém esettében nem szerepeltek ilyen” motívumok, a halálra ítéltek a bizonyítékok ellenére tagadtak s mivel a vallatást nem moszkvai módszerekkel folytatták, nem is árulták el bűntársaúkat. Mégis az emberi szánalomra apelláló erőszakosságok egész sorozata kísérte A berlini kongresszus 75 év távlatából írta: Homonnay Elemér Bizonyos, hogy Bosznia-Hercegovina közjogi helyzetének rendezése nem volt könnyű feladat. Bizonyos magyar köröknek az az elképzelése, melynek megvalósítását a helyzet teljes félreismerése következtében még 1918- ban is lehetségesnek tartották, hogy Bosznia- Hercegovinát ,ai középkori magyar uralom jogán közvetlenül Magyarországhoz csatolják, mint Magyarország corpus separatumát, gyakorlatilag már 1878-ban kivihetetlen lett volna, hiszen Magyarország ezzel újból a legsúlyosabb konfliktusba került volna Horvát- Szlavonországgal- A lrorvátság szemben a magyar közvélemény többségével örömmel fogadta Bosznia - Hercegovina okkupációjának hírét, mert úgy vélték, hogy e tartományok megszállásával elérkezett a horvát népi és történelmi területek egyesítésének lehetősége, vagyis a horvát nemzeti törekvések megvalósítása. Amikor Andrássy a berlini kongresszust követő minisztertanácson előnyként könyvelte el azt, hogy Bosznia-Hercegovina közjogi helyzetének megoldása elodázható, nyilván arra gondolt, hogy1 a horvát területek egységesítése újból felvetné a Monarchia közjogi helyzetének revízióját, a dualizmusról a federalinruzsra való áttérést, amely tervvel szemben a Hohenwart-válság idején, 1871-ben olyan erélyesen szembeszállt. Bizonyos, hogy ily szándék felvetődött volna, azonban az is bizonyos, b°gy 1878-ban sokkal több lehetőség lett volna a kérdés olyan értelemben való rendezésére, mely a Monarchia dualista berendezésének fenntartásával a horvát igényeknek a magyar-horvát kiegyezés széleskörű revíziójával tett volna eleget. Ezt annál is inkább valószínűnek kell tartanunk, hiszen a Horvát Jogpárt, a horvát nemzeti törekvések letéteményese még 1918 őszén, közvetlenül az összeomlás előestéjén is kész volt elfogadni egy olyan kibontakozást, melynek értelmében az egységes horvát állam megárad Szent István koronájának kötelékében, azaz a liorvátság kész lett volna Magyarországgal szorosabb kötelékben maradni, mint a Monarchia többi országával. Végső következésképpen így megállapíthatjkuk, rendkívül sajnálatos, hogy a berlini kongresszus eredményeképpen 1878-ban csak okkupáció s nem annexió következett be és így elmaradt a délszláv kérdésnek horvát értelmű rendezési lehetősége, ami talán egészen más fordulatot adott volna a történelmi eseményeknek. Hasonlóképpen károsnak bizonyult a berlini kongresszusnak az a rendelkezése, mely Bosznia-Hercegovina okkupálásával egyidejűleg a Monarchiát arra is felhatalmazta, hogy a Szerbia és Montenegró közt elterülő Novijmzári-Szpndzsákiban a török közigazgatás meghagyása ellenére helyőrséget tarthat és hadi s kereskedelmi utaíkat építhet ki. E rendelkezés elsősorban azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza a két szerb állam esetleges egyesítését s egyben mindkét szerb jellegű állam politikai vonalvezetésére a Monarchia a maga hatalmi, vagy gazdasági érdekszféráját e szandzsák területén tovább tolja előre ' Szaloniki irnyában. Kétségtelen, hogy a Monarchia legfelsőbb katonai vezetésének egyes tagjai előtt ily lehetőség kiakázása már nyomban a berlini kongresszust követően felvetődött, de maga Andrássy külügyminiszter minden ilyen tervet eleve elutasított. Ha Andrássynak a Novipazári-Szandzsák katonai megszállásával sikerült is elérnie a két szerb állam elreteszelését s sikerült is a szerb politikai vezetést egy emberöltő idejére a Monarchia függvényévé tennie, mindenesetre ez csak a szerb közvélemény ellenszenvének kiváltásával volt lehetséges, mert a szerbség úgy érezte, hogy csupán a Monarchia áll útjában annak, hogy a középkori Nagy Dusán szerb országának helyreállítására irányuló szerb törekvések beteljesedjenek. így végeredményben teljesen meddőnek bizoyult az a politika, mely a szerb Obrenovics dinasztiát valósággal a Monarchia védelme alá helyezte, s a szerb lélekben visszhang nélkül maradt az a tény, hogy a berlini kongresszuson csupán Andrássy támogatása tette lehetővé a nisi, a piroti s a vranjei járások megszerzését s hogy 1885-ben csupán a Monarchia közbelépése mentette meg Szerbiát Bulgáriával szemben a legteljesebb katasztrófától- A szerb közvélemény ellensége maradt a Monarchiának, a dinasztiával szemben a boszniai felkelésben önkétesként harcolt Basics Radikálispártjához zárkózott fel s csak az alkalmas pillanatot várta, hogy dinasztiájától megszabadulva nyíltan a Monarchia ellenségeinek táborához csatlakozzék. 1908-ban a Monarchia Bosznia-Hercegovina annexiójával egyidejűleg a novipazári szandzsák katonai kiürítését is elrendelte, vagyis feladta e területet. A Novipazári-Szandzsák megszállása így gyakorlati előny nélkül csakis negatívummal végződött. Végső következményeit tekintve ugyancsak súlyos hibának bizonyult a berlini kongresszusnak Nagy-Bulgária felosztására vonatkozó határozata. Igaz Nagy-Bulgária létesítése a leghatározottabb megsértése volt az 1877. január 15-i titkos egyezménynek, amely a balkáni státusquo megváltoztatása esetére kikötötte, hogy az új rendezés során a Balkánon Semmiféle nagy szláv állam sem alakítható. S tény, hogyha Nagy-Bulgária valóban Oroszország vaizallusállama marad, mint ahogy ezt az oroszok tervezték, úgy alkalmas lett volna a Monarchia nagyhatalmi pozíciójának aláásására, a Monarchia balkáni befolyásolásának teljes kikapcsolására. Andrássy tehát az adott tények logikája alapján járt el, almikor magáévá tette s támogatta a Nagy-Bulgária felosztására irányuló angol tervet. így következett be a kongresszus azon döntése, mely Nagy-Bulgáriát három részre szakította. Az új Bulgár-Fejedelemség e döntés következtében csupán a Balkán-hegység s a Duna vonala közti területet ölelte magába, Szófia körzetével egyetemben. A Balkán s a Rhodope hegységek közti déli részt visszacsatolták ugyan Törökországhoz, de Kelet-Rumélia néven autonómiát kapott s mint autonóm tar(folytatás a( köv. oldalon.) Kauffman bíró ítélkezését. Eddig nem volt szokásban a bűnözők sorsának beteljesedéséhez humanitást, ártatlan hozzátartozók sorsát hozzákapcsolni- Most sem lett volna erre különösebb ok, amikor valóban bűntelen emberek kiomlott vére kiált percenként az égre. Példátlan ez az igazságügy világtörténetében! A sajtó napokon át öklömnyi címbetűkkel, oldalakon át könyürgött kegyelemért, mozgalmak alakultak, Ízléstelen röpiratok millióit szórták, hogy felkorbácsolják az „emberi érzéseket” a szegény szülők és a szegény gyerekek érdekében. A végén a rádiók már öt percenként ismertették a fejleményeket. Micsoda arány-zavar! Az ilyen kegyelem-akciók eddig a legnagyobb csendben folytak le egy-egy rablógyilkos, vagy lázadó megmentésére, arról sem tudunk, hogy államfőket ostromoljanak heteken át, elvitathataitlanul bűnös |em!berek, kémek érdekében, akik a megbánásnak még csak árnyalatát sem mutatták afielé a társadalom felé, amelyet ők meggyőződésből, előre megfontolt szándékkal aláaknáztak. A legtürelmesebb, legközönyösebb embernek is fői kellett figyelnie: kik ezek a Rosenl>ergék? Hogy lehet, hogy ez a két kommunista bűnöző sokkal dübörgőbb részvét mellett sétál a villanyszék felé, mint azok az ártatlan munkások, akik puszta kezükkel és kövekkel ostromolták meg a börtönüket és véreztek el a szovjet tankok és kivégző osztagok füzében? Hogy a nyugati világ sajtója, tudósai, politikusai, írói, bírói protestáljanak a keletre kémkedőkért. ez a leggyöngébb logikájú polgárnak is feltűnik. A kelet-berlini mártíroknak nem emeltek szobrot Moszkvában. Tulajdonképp még összehasonlítás kedvéért sem illő, a bűnözők sorsát a mártírokéval egybevetni! De elkerülhetetlen, mert végső elemzésben nem csupán a két árulóért folyt ez a játszma. Meg kellett, vagy meg kellett volna mutatni a meghunyászkodásra hajlamos nyugati világnak, hogy a kommunista-presztízs sérthetetlen, íme, a pr)-kommiunista felsőbb védelemben részesül, előre hát bűnözők, spiónok, gyilkosok és összeesküvők ! Nem véletlenül feszült pattanásig a húr. És ha Eisenhower elnök férfias keménységén, igazságérzetén meg nem törik ez az ostrom, akkor valóban egyik legnagyobb győzelmét ünnepelhette volna a világkommunizmus, mert a további kémkedés, árulás előtt megnyílt volna a szabad út, A prokommunisjták i|nkább vállalták az üggyel elindított antiszemita hullám kockázatát, semhogy lemondjanak arról a korlátlan lehetőségről, melyet Rosenbergék megmentése jelentett volna Moszkának. Sustorogva, zubogva kavarták tehát az eseményeket a drámai forrpont felé, diplomáciai bonyodalmak keletkeztek s mármár úgy látszott, sikerül a bíróságot, kényszeríteni, hogy ötödizben is elkezdje elölről Rosenbergék ízetlen odisszeáját, amikor az elnök nyilatkozata az igazságért lihegőknek torkára fagyasztotta a szót és a beállott pillanatnyi csöndben az elektromos áram halk zümmögése pontot teitt az emberi lelkiismeretlenség egyik legkiáltóbb fejezetére-A prokommiunisíák végre egyszer igazán megbuktak. Mint bűnpártolókat, túlzottan le is leplezték magukat, A mi felvidékünkről származó Etel és Gyula védője, Bloch Manó ugyan gyi!oksok után kiáltott s ezit a legilletékesebb hely, Moszkva is megerősítette. Valahány Bloch Manót eddig ismertünk, ők mindig juztizmordot üvöltöttek, amikor elvesztették a port. Bloch mindent megtett, őt' nem érheti vád, tüntetőket hozatott kiilönvonatokon Washingtonba s a végső „döntő” bizonyítékokat át is adta a Fehér Ház portásának. Telefonon is akart beszélni az elnökkel, de az ellentüntetők ezt megakadályozták. Érthető ivóit kifakadása, hogy „az USA-ban katonai diktatúra uralkodik civil ruhában!” Ezt a mondatott Brainini, a Rosenberg-Bizottság elnöke is megismételte ai brooklini temetésen a tízezernyi gyászoló előtt. Nem tudjuk e dühös kijelentéseket mint fogadja az amerikai közvélemény, de a nagy világesemények, a keletberlini fölkelés, a közelgő bermudai konferencia s vörös Kínának mindenáron az UN-ba való csempészése idején a prokommunista felforgatok erélyes visszaszorítása nem jelentéktelen esemény. A szemérmetlenül fölfelé törő alvilág uralmának fenyegetése után szüksége volt már, hogy a jószándékú emberek és jószándékú népek föllélegezhessenek egyszer: vannak ismét támogatói és erős szövetségesei az igazságnak! Amerikában viszsza lehet már szorítani sikereik csúcsáról a nyugati kultúra gyűjtogatóit! Bloch Manó ugyan azt mondja, hogy az Egyesült Államokban ezzel vége a demokráciának. Ez igaz. Washingtonban tényleg letünőben van a prokommiunistákat dédelgető, Moszkva által is hitelesített, sajátos „demokrácia”. És ez számunkra az egyetlen biztatás ebből a világ-komédiából.
