Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-10-28 / 20. szám

Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. (berzsenyi danielj

Año VI. Ní* 20.—VI. évf. 20.sz.

Buenos Alt's, 1053. októlier 2«.

MAGYAROK ÜT JA

REDACCION Y A DM l'NSTRACION : RECONQUISTA 558, BUENOS AIRES

ha Senda de los Húngaros

REGISTRO DE LA PROPIEDAD INTELECTUAL Np 392370

HALLJAD HAVAS! HALLJAD!...

Búcsúztatjuk a nagy magyar írót. Erdély halhatatlan énekmondóját, Nyíró Józsefet

A hír megjött és országokon, tengereken, világrészeken átvonszolt bá natunk megint a földre rántott. Any nyit vesztettünk már, annyira megraboltak bennünket ezek a keserű esztendők, hogy azt hittük, nincs tovább, nincs már szívünkben hely új fájdalomra, nincs könnyünk új siratóra. A halál mindig egyformán fáj. Mégis, másként hal meg egy falevél, egy bokor, egy kismadár, másként szárad ki a világból az istenteremtette kis lűcsomó. És másként zuhan végig a féljaj dúló erdőn egy széleskoronájú időtlátott faóriás, ha rávetik a fejszét.

— Halljad havas, halljad! — zúg most végig a kiáltás. — Meghalt Nyilő József! — A világrészeken áthúzódó havason hömpölyög tovább a hír. — Halljad havas, halljad! Nyirő József halt meg!... — És megállnak dolgaikban a küszködő emberek, száműzött pásztorok, szénégetők, bújdosó katonák, terveket szövő fiatalok és otthonról, igazságról álmodozó öregek. Leteszik kezükből a szerszámot és imádkoznak Nyirő Józsefért, akit hiába várnak vissza testvérei, az erdélyi hegyek, fenyőtobozzal beszórt erdei ösvények, virágok, sziklák, madarak, kigyók, őzek, tisztások és patakok s a többi teremtett dolgok. Nyirő József erejét összeroppantotta ez a nyolc esztendő, az emigráns nyomorúság, a felnőtt gyermekeitől elszakadt öregembert örökösen gyötrő nélkülözés, mindaz, ami lelkét, teremtő géniuszát nem tudta megtörni a halálos ágyon sem. Úgy esett el, mint az örtálló katona, magára hagyva az éjszakában, harcolt utolsó pillanatig; az éjszaka titka marad, mért nem érte meg a hajnalt.

Á legnagyobb élő írónk nem szűnő emigráns nyomorúságban

Ebben a friss fájdalomban nem tu-. dunk még lelelni arra, hogy ki volt Nyirő József, ki volt ő a magyar iro-1

^dalomnak, ki volt Erdélynek és nekünk, számüzötteknek. Most csak a hírt továbbítjuk, a jegyzőkönyvet vesszük fel elvesztéséről és a „pusztulunk, veszünk“ iszonyú víziójával küzdve összegezzük elköltözésének történetét s inkább a vigaszt keressük a vád helyett, amiért háborús bűnös' sé merte őt kikiáltani a gyűlölet, Öt, kinek élete szüntelen az ég felé szálló szeretet volt, hit, igazság, szépség: a megtestesült Erdélyi Zsoltár.

Tudtuk, hogy régóta beteg, hogy múlt karácsony óta vergődik, de valahogyan nem akartuk hinni, hogy a vég elkövetkezhet. Az emigráció, első sorban Észak-Amerika magyarsága segítségére sietett a nyomorúsággal küzdő nagy írónak, de az életét már nem lehetett megmenteni. Talán későn ja] dúlt fel ez a szemérmes lélek, aki egész életében csak adni tudott. Talán későn tudták meg barátai és rajongói, hogy Erdély nagy költőjét a halál környékezi s ki is gondol azzal, a már-már felvergődö, itt-ott jólétet és gondtalanságot elért menekült társadalomban, hogy az író — a magyar író — ha iró akar maradni, kifejezője fajtájának: benneragad a legsötétebb dipi-sorban r h: időben ki

• nem tépi magát hivatásából s bele nem kapaszkodik valamiféle kézművesség, vagy más tisztes polgári foglalkozás szalmaszálába, menthetetlenül elpusztul. Igaz, ez esetben a lelke hal meg, vak lesz, mint a foncsorát vesztett, sarokbadobott tükör. Ó, nincs halottabb halott a néma írónál! Mert nem saját romlását jelenti csupán, hanem egy felbomló társadalmat.

Nyirő József nem némult el, de annak árát hatalmas ereje, székely szívóssága se győzte. Nem tudta az emgiráció, hogy nyomorúsága nem csökkent, az első esztendők nélkülözéseinél tartott ő most is, annál a korszaknál, amit lassan már elfelejt jégszekrénye és mosógépe mellett a kivándorolt emigráció hál Isten egyre népesebb tábora.

Nyirő József nem szeretett betegségéről beszélni. Amikor már biztos volt benne, hogy nem holmi kis nátha az egész, valami sajátságos, humorral átszőtt üzenetekben adta hírül a halállal való küzdelmét is. Még legutolsó, halálos ágyából diktált Írásában is komázott a halállal; az ember hajlandó volt azt hinni, hogy ez a csodálatos derű és hit átsegíti ezen az ütközeten.

Nyirő József imája a halálos ágyon Magyarországért és a magyarokért

Uram, Jóisten! Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyarokat, fizess meg nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba az örömnek és békességnek elvesztett világába és mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjjön a számukra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld el a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról, ne engedj egyet is elveszni közülük, aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon, virágozzanak ki a nagy magyar erények és erők fái, szűnjön meg minden igaztalanság és áldás fakadjon számukra minden elejtett vércseppből és verejtékből. Értük legyen minden gyötrődésem és elviselni négy embernek is sok szenvedésem, amint a doktor mondta, ha testemet nem is, de legalább íelkemet vidd haza a házsongárdi, vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjjön a füvünk, szebbüljön a virág. . .

Csak a fák szenvedhetnek így a viharban...

Jézus szerencsésen megszületett, — emlékezik vissza utolsó írásában betegsége kezdetéről — de a Sierrák nem akarnak megbékélni, ontják a dermesztő, facsikorgató metsző szelet hétszámra. A spanyolok a brazérók fölött kuporognak, hogy kékre dagad a lábuk az izzó szén fölött és számba se veszik a haragosvilágot. A megfagyott csillagok alatt egy éjszaka utolsó békés álmomat alszom, de hirtelen fel kell pattannom az ágyból, mert még néhány pillanat és megfulladok. Rettentő kínlódással kapkodok utána, de nincs nincs elég levegő, mintha Isten nem teremtett volna eleget, vagy az éjszaka ellopták volna. Olyan vagyok, mint a félig akasztott háborús bűnös, aki nem tud teljesen megfulladni. Kietlen szörnyűséges állapot.

És azóta sincs elég levegő a világon számomra.

így kezdődött és így indult'» meg a küzdelem köztem és a fenyegető halál közt, mely immár nyolcadik hónapja folyik, de a fojtogató kegyetlen kezet még nem sikerült teljesen letépnem magamról.

Az ember azonban férfiasán nem hagyja magát. Minden módszert megpróbálok. A kicsapott ablak előtt földig hajladozom, mint egy őrült dervis, ecetet szagolok, a szívet dörzsölöm, kiült szemgolyóim belevilágítanak az éjszakába, egész lényem segély-sikoltás, de néma és kemény vagyok, hogy meg ne ijesszem jobban ezt a szerencsétlen Asszonyt, aki itt tehetetlenkedik körülöttem.

— Bronchitisz! — mondom intelligensen. — Majd elmúlik.

Hát nem múlt el.

A másnap rám uszított fiatal orvos, szép nevet szerzett, kitűnő fiatalember, ki fiam lehetne,

— nem mond semmit, csak elsötétedik az arca, többször is beleszuszog a bajszába, szemmel láthatólag aggódik és mivel sajnálom, kiméietből nem kezdezem meg tőle, hogy hogy vagyok.

Az asszonyt azonban ráncba szedem. Rátámadok szegénykére, hogy mert orvost hívni. Mit gondol, doktorra is futja? Elfeledi, hogy immár kilencedik éve menekülünk és a betegség fényűzését nem engedhetjük meg magunknak? Fel akarja teljesen borítani a gazdasági egyensúlyunkat? Itt nem lehet a rajtunk lévő ruhát eladni, mint Németországban, ahol mindent megvettek annakidején. Többet ilyen kilengés elő ne forduljon és azt a receptet dobja a fenébe! Meg tudok én a nélkül is halni, ha muszáj.

Az öreg kaszás azonban alaposan felrántott az ágyból, kiderült, hogy hosszú hónapokig búcsút kellet mondanom mindenféle fekvésnek. Ezerszer próbáltam, ezerszer nem sikerült semmiféle formában.

Bizonyos, hogy megfulladtam volna. Kegyetlen, nyomorult, de eredeti ötlet: Beteg, aki nem fekhetik. Tájékozatlan felebarátaim nem is sejtik, hogy milyen jó feküdni, aludni. Feküdni, aludni!...

Istenem, mi történt velem?

Széken ülve méregetem, hogy milyen hosszak ezek a téli éjszakák. Még csak a fák szenvedhetnek így, amelyeket szintén nem hagy a szél és vihar aludni, pihenni. Nézem furcsa küzdelmüket az ablakon át és a nyugtalanul torlódó ég rejtelmeit öltöztetem fantasztikus. gondolatokba.

Ha mégis meglop az álom pár órára a széken, utána ujjongva költőm fel az Asszonyt, hogy elmondjam a jó hírt. Már nincs, aki meghallgassa. Esett, kimenekült, erőinek a végére jutott. Rádöbbenek, hogy ő hamarabb végez, mint én, ha így tart. Kiparancsolom és más szobába költöztetem. Legyen valaki köztünk, aki majd haza mehet szép Magyarországba, számba veheti a gyermekeket és megismerheti az unokákat, aki megéri ezvilági gazságok végét s annyi szörnyűség után letörülheti a port és ártatlanul kiontott sok vért lábairól, mert én... én már...

így aztán ketten maradunk ellentetemmel. így aztán az utolsó jajszómat se hallja meg senki, ha rákerül a sor. Arra nem gondoltam, hogy az Asszony ajtóm előtt hallgatózik és minden idegszálával feszülten figyel, gyötrődik, hogy mi lehet velem, míg erői futják.

Mindig undorodtam ettől a szellemtelen, ócska mondástól: „Lesz ez még rosszabbul is”.

Rajtam azonban beteljesedett. A szép korszaknak, az álomlopásnak a széken, vége szakadt. Már a széken is fulladtam meg. Nem maradt más hátra, mint állva aludni, a falnak dőlve, vagy összerogyva és így ragasztani össze a múló öntudatlanság perceit pihenéssé, túlfeszített akaraterővel. Ma se tudom, hogy ez a korszak hogyan múlt el és hogyan volt lehetséges.

Természetes, hogy újabb baj

fszakadt rám. A tönkre tett idegrendszer el kezdett háborogni. Mivel enni se tudtam, csak madárfalatokat, a csontbőrre sorvadt test idegszálai zengtek, muzsikáltak, agyamban szédült fantazmagóriák támadtak és megtörtént, hogy ilyen állapotban ajtót, ablakot kicsapkodva, kirontottam a viliaros, hideg éjszakába, a kertbe, mialatt feleségem ijedten rejtőzött el. Egész idő alatt fantomok, különös alakok táncoltak körül, borzasztó cérnahangon dalokat cincogtak. fények rémlettek rajtuk, de az tán angyalok jöttek az égből Igen, angyalok, szépek, szárnya sak, melegek, s borzasztó tiszták túlvilágiak és elűzték a víziókat Mintha hirtelen gyönyörű festménnyé változott volna körülöttem minden. Végül minden kialudt és én döbbenten tértem magamhoz:

— Istenem, mi történt velem?

Nyirő József utolsó órái

így kezdődik betegségének naplója. Mint a lelkiismeretes riporter, mint egy nagy kisérlet tudós megfigyelője, — úgy rögzíti Nyirő József hosszú hasábokon át betegsége történetét, a vissza-visszatcrő halálküzdelemig. A sötét sorok közül ránk-ránkmosolyog és legényesen biztat, nehogy nagyon megijedjünk. A mondatok mögött azonban érződik, hogy már látja a közeli végzetet, amit bizonytalan, homályos loltok alakjában, — ahogy ő mondta — tüdejére térképezett a halál.

Az utolsó hetekben egészen megkönnyebbült. Vidám válaszokat diktált a világ minden tájáról érkező baráti levelekre. 16-án jött betegségének utolsó fordulata és este tizenegy óra után, hosszas haláltusán átvergődve, csendesen elszenderedett.

Ezekről az utolsó órákról ad tudósítást a Magyarok Útja olvasóinak a Madridban élő fiatal író, Rónay Zoltán, aki Nyirő József hitvesével és madridi barátaival együtt tanúja volt a végső küzdelemnek.

Elfoglaltan és fáradtan napról - napra, délutánról-délutánra halogattam, hogy a nagybeteg Nyirő Józsefet az új madridi klinikán meglátogassam. Pénteken azután, egyverőfényes októberi délutánon végre elhatároztam magam a hosszú — ötperces — útra. Jókedvvel mentem, barátaim, akik néhány napja látták, biztató híreket hoztak. Tudtuk, hogy súlyos, hogy menthetetlen, hogy a vég csak idő és nem sok idő kérdése. Hiszen ő maga sem hitt, vagy csak néhanéha hitt a gyógyulásban és escoriáli otthonát már öt hete a haldoklók szentségével megerő-