Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-08-01 / 8-9. szám
8. oldal .Magyar Végvár.. 1955 aug. - szeptember. A felső osztályok’ privilegizálva’ voltak a valóságban, mig a parasztok, kik egy nagy gróf számára dolgoztak vagy akik háztartását vezették vagy birtokaikat gondozták, büszkék voltak, hogy cselédei lehettek. Láttam parasztokat, kik az utszélen letérdeltek, mély tisztelettellevett kalappal, mikor az ur ellovagolt mellettük. (!!!) Azok, akik érintkezésbe jutottak a magyar paraszttal, nagyon meglepődtek annak szorgalmán, igyekezetén, józanságán és önuralmán. Ez Europa egyik legértékesebb fajtája. Nem az 6 hibájuk, hogy nemzedékeken át megtagadták tólük a lehetőséget, hogy csak egy kis elemi nevelést is kaphassanak...Még 1930-ban is a legtöbb magyar paraszt alig valamivel különb viszonyok között élt, mint a 19-ik század orosz jobbágyai..., / itt említi, hogy egy Czernin bérleten a farmerek munkásai évi fizetést: családonként 2 szobás ház használatát, 2 hold földet kertnek, libáknak, disznóknak; kevés tüzelő fát és évenként - nem naponk ént, hetenként vagy hónaponkint! - kb. .7 dollárt kaptak készpénzben. Ez volt 1932-ben. Legtöbbje még petróleumlámpát sem tudott magának megengedni. Egyik sem viselt cipót, kivéve télen.’. Nekünk magyaroknak mindenesetre igen furcsán hangzik mindez, akik mégiscsak jobban ismertük az otthoni viszonyokat. A fentebb leírtak szerencsétlen elferdit^se a valóságnak. A ‘feudalizmus’maradványát látta a szerző abban, bogy egyes családok ‘szolgái’ büszkék voltak arra, hogy ‘ezen családhoz tartoztak’ és azt, hogy gépkocsivezetője kinyitotta számára a kocsi ajtaját, mikor az ki vagy beszállt. A A feudalizmusban’ ráismerünk ellenségeink régi, de igen jól bevált fegyverére. Kár, hogy Mr. Roosevelt nem tanult meg magyarul, mint követségének több tagja. Mert akkor rájött vol^, hogy a magyar nyelvben a *cseléd’ szó a ‘család’ szó ol eredt. Balóijan voltak cselédek, akik valóban családtagoknak számítottak. Minden ország szuverenitásának egyik főeleme arf életmódjának a tisztelete. Sok helyen bizonyára elavult ‘feudalizmusnak’ fogják minősíteni, hogy a ‘boldog békében’ a gyerekek a magyar falvakban ‘Dicsértessék’-kel szoktak köszönteni, minek viszonzása a ‘Mindörökké Amen’ volt. Sok demokratikus nyugati országban látjuk, hogy a gépkocsivezető kinyitja gazdájának a kocsi ajtaját anélkül, hogy a ‘feudalizmus áldozatának’ tekintené magát. Viszont sokkal kirívóbb társadalmi különbségeket, határvonalakat lehet látni milliomos iparmágnások és bankárok s a ‘nép egyszerű gyermekei között itt, mint Magyarországon egy herceg Eszterházy és inasa között valaha is elképzelhető volt! Nem vehető rossz néven egy nemzetnél, ha életformáját tekintély tiszteletre és istenfélelemre alapítja, ha a nép a tanultságnak, vagy más kiválóságnak tisztelettel adózik és elismeri a tekintélyt, melyet valaki egy élet becsületes munkásságával küzdött ki magának. Ami a magyar paraszt helyzetének a 19-ik század orosz jobbágyéval való összehasonlítást illeti, - ily messzire talán az otthoni - mai - magyar Írók sem mennek el s aki Magyarországon élt, ki a néppel érintkezett, tudja, hogy az ily állítások nem fedik a valóságot. Mi, akik a magyal gabonából készült kenyerünk javát magyar földön a magyar nép között ettük meg, tudjuk, hogy a magyar csak az Isten és az Oltáriszentség előtt, de soha ember előtt le nem térdel! Mi tudjuk, hogy a magyar paraszt épp oly büszke, mint egy spanyol grande és soha megalázó helyzetet, soha igazságtalanságot el nem tűr. Ha szereti a maga fajtáját, ha szeretve tisztelte kenyéradó gazdáját, azt azért tette, mert tudta, hogy őt és munkáját megbecsülte, vele egy volt Szent István koronájában s vérében s tudta, hogy az őt megérti és viszont! Hogy ezt hogy fejezte ki a magyar nép, az az ő magánügye, elvitathatatlan joga, melyet kritizálni illetéktelen beavatkozás. Ha úgy lett volna, ahogy Mr. Roosevelt írja, akkor miért gondoznák ma otthon a volt cselédek volt uraikat, gazdáikat? Azt elismerjük, hogy általában sok javítanivaló volt, de bizonyos az is, hogy az utolsó évtizedekben nag szociális haladás ment végbe. Kár valaminek csak a hiányos oldalait rikító színekkel kicifrázni, a valóságot pedig agyonhallgatni. Mr.N.Roosevelt pedig ezt teszi. Amit a magyar középosztályra vonatkozóan Mr. Roosevelt leszögezett, hogy az csak két-három generációs, csodálatos, hogy elkerülték figyelmét azok a magyar patrícius családok, amelyeknek tagjaival Budapesten - tudom - találkozott, de talán nem vette észre őket, mert nem voltak arisztokraták? Kár, hogy nem tanulmányozta a magyar történelmet, nem foglalkozott a magyar irodalommal és művészettel. A magyar Írók közül vájjon hova sorolja Herczeg Ferencet, Gárdonyit, Mikszáthot, stb. a zeneszerzők közül Hubayt, Dohnányt, Bartókot, Kodályt, az iparban a Haggenmachereket, Fejeseket...stb.? Ha pedig azt az állítását vesszük, hogy a magyar parasztnak még a legkisebb lehetősége sem volt, hogy a legelemibb oktatást, nevelést megszerezze, nyugodtan állíthatjuk, hogy a mi falusi iskoláink, városi középiskoláink és egyetemeink a világ bármely országával felvehetik - azaz felvehették - a versenyt. Magyar parasztok és munkások fiai - ha tehetségesek voltak - ingyen elvégezhették az egyetemet is és nem kellett a tandij előteremtésére éjjel vagy szünidőben nehéz testi munkát vállalni. Csernoch hercegprímás, Hóman miniszter, Nagyatádi-Szabó miniszter, Vass miniszter és számos tudósunk, művészünk: a kis földművelők fiaiból kerültek ki. A ‘privilegizálták’ról való állítás szintén túlzás. A budai vár, az ‘üres kagyló’ már 10 éve romokban hever és egyébként sincs már semmije annak a vörös rabszolgaságban görnyedő nemzetnek mit tőle irigyelni, sajnálni lehetne avagy kellene, legfeljebb a dicső múltja. De ezt - az emberi tisztesség nevében - hagyják meg nekünk! ‘Ami szép volt, ami jó volt, az elmúlt. Más pennával Írnak, sorsunk balra fordult’ - mondja a költő. Az otthon szenvedő magyar nép, ha ilyen róla irt, de a valóságnak meg nem felelő könyvet olvas, csak keserűen mosolyog. De vörös ellenfeleink, kik a világ meghó itására tórekesznek, megelégedve dörzsölhetik kezeiket. Mi pedig nem értjük,hogy mi célja lehet ilyen könyvnek? Ha azonban a könyv célzata előtt tanácstalanul állunk és azt kérdezzük, hogy vájjon hogy is történhetett az,hogy a szrző majd háfom éven át szemeit behunyva, füleit bezárva haladt el az őt helyesen tájékoztatni kívánó, őszinte barátai mellett úgy, hogy ilyen ferde nézeteknek volt képes nyilvánosságot adni, akkor a rejtély megoldását a könyv 187-ik oldalán - talán - megtalálhatjuk,. Ott Mr. Roosevelt megírja, hogy mielőtt elindult volna Budapestre, néhány megbeszélést folytatott Mr. Jeremias Smith-el, aki az akkori Népszövetség pénzügyi kiküldöttje volt Magyarországon. ‘He briefed me on sources of information. .One man in particular he recommended - EUGENE HAVAS - a young Hungarian financial expert who was the Budapest correspondent of the London Economist...’ /‘0 tájékoztatott engem hírforrások tekintetében. Különösen figyelmembe ajánlott egy embert, - Havas Jenőt, - egy fiatal pénzügyi szakértőt, aki a London Economist budapesti levelezője volt...’/ Nem vádolunk és vádolhatunk senkit! De érdemes és érdekes lenne tudni, ki volt az, aki ebben az esetben utánozta Páter Bonfini szerepét, aki Mátyás király macskája számára elengedte az egeret zsebéből...? A magyar nemzet, tudatában múltja nagyságának és bizakodva feltámadásában, csak múló fájdalmat érez akkor, mikor igazságtalan támadásnak, lekicsinylésnek áldozata. Krisztus Urunk is hasonló sorsra jutott, mikor keresztjét a Golgotha hégyére vitte.
