Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-07-01 / 7. szám
1955 julius 19. oldal Magyar Végvár Freude’ intézmény szabadított reájuk. A városok utcáin a Hitler Jugend egységei meneteltek katonás léptekkel, miközben isten- • káromló és gyűlölettől átitatott dalokat énekeltek. Mikor egyszer, az élelem szüksége idején Magyarországra küldték őket, ‘baráti látogatásra’, a magyar lakosság vonakodott nekik szállást adni, mikor ily dalokkal bevonultak. A biológusok szerint a mag a fontos s mindegy milyen földbe hull. A lélektan azonban azt állitja, hogy egy eszme magvának sarjadása, kifejlődése attól függ, milyen mentalitás talajába vetik. ‘Fontosabbak egy nép által irt törvényeknél a dalok, melyeket a nép énekel'- mondta egy időben Andrew Fletcher. A Bécs melletti Grinzingben az uj bornak ugyan savanyu ize volt, de a Schrammel zene továbbra is játszotta a régi császárváros dicsőgéthirdetődalokat és oda zarándokoltak annak rajongói. Ha azután a késő esti órákban minden leskelődő idegen fültől biztonságban érezték magukat, rázendítettek aKaiserjäger, a Deutschmeister, a Radetzki vagy Prinz Eugene indulóra és tekintetük a múltba szállt. Látták a bécsi Hofburg ablakában az öreg császárt árnyékát, amint az őrségváltást figyeli, a daliás, a múlt ködében eltűnt katonáikat, sőt Magyarország felé is szálltak dalok, mintegy visszasóvárogva a’jó öreg monarchia’ aranynapjait. Amint a hadisors fordulni kezdett, a nép a bizonytalan jövőben kiutat keresett ismét. Egy rádióénekes rövid kis dalt énekelt, mely a bécsi erdő fáinak suttogását tolmácsolta: ‘Először megsárgultunk, most barnák vagyunk...majd vörösek leszünk és lehullunk... De a tél után ismét jön a tavasz és az uj élet...’ A bécsi humor finom gunyjához nem szokott német ellenőrök csak besúgóik utján, későn eszméltek rá e dalok szárnyán szálló,, rájuk nem éppen hizelgő ‘közhangulatra’ s ha az énekes talán Dachauban is találta magát, a dal egy metamorfózis elképzelését már szerte vitte az országba. A VÉGZET BETELJESÜL... Azután jött az összeomlás. Yaltában Nagy Péter cár széllé me vörös vonalzóját fektette a Stettin-Trieszti vonalra. Ausztria egyik része került csak orosz uralom alá és Bécs a győztes hatalmak szerint több zónára lett felosztva. Mig Budapest hónapokon ellenállt a vörös gőzhengernek és szinte elpusztult, Bécs még annyi napig sem tartotta magát. Megsérült az öreg ‘Steffl’, a Sankt Stephansdom ősrégi struktúrája, sok épület itt is elpusztult, de helyrehozhatatlan kár végeredményben kevés történt. volt itt is rablás, fosztogatás és erőszak, de ott voltak a szabad nyugati zónák és még az orosz zónában is szordinót téta vörös primás hegedűjére a nyugati szövetségesek. Elvégre is Ausztria náci áldozat volt! Megmaradtak a magánbirtokok, érintetlenek maradtak az egyházak, a vállalkozások és sok minden,, ami nálunk nyomtalanul eltűnt a vörös sülyesztőben. Az osztrákok ugyan visszakapták a Renner Károlyukat, a szocialistát, de olyanok voltak a körülmények, hogy mások ellensúlyozhattak sok mindent, ami nem volt kívánatos. Az osztrákok Renner személyében megismerhették az osztrákba oltott cseheket. Tudtak védekezni. Magyarországon az u.n. ‘felszabadulás’ nemcsak a bosszú és gyűlölettől, a gyilkos hajlamtól őrjöngő kommunistákat szabad ditotta rá a Nemzetre, hanem első sorban az árulókat, kik azt vélték, hogy egy kis széptevéssel meg lehet vesztegetni még az oroszt is. Az oroszok elvitték, elrabolták a gépeinket, a pótolható gazdasági értékeket és tudatlanságból elpusztították régi, értékes műkincseinket. De ezek az árulók az ősi erkölcsi javainkra törtek s a pótolhatatlan államfenntartó eszméinket semmisítették meg! A bitófára huzatták magyar testvéreiket csak azért, hogy az orosz háditó kedvében járjanak. Végrehajtották a Pravdában már 1943-ban leírt ‘emberi jóvátétel’ elméletét, mellyel 600,000 magyart, részben mint hadifoglyot, részben polgári elhurcoltként - még nőket is - Oroszország kietlen pusztáiba, bányáiba engedtek hurcolni, mert ott kellett a rabszolga, az ingyen munkaerő. Százezreket fosztottak meg polgári és szavazati jogaiktól. Behozták a kollektiv büntetést és fasisztának, osztályidegennek vagy népinémetnek bélyegeztek meg mindenkit,ki nekik kellemetlen volt vagy azzá válhatna a jövőben. Ók segítették megvetni alapját az oroszok tervezett nemzetirtásának, a nem-szláv elemek kipusztitásának a Kárpátmedencében, csakhogy rongyos bársonyszékeikben maradhassanak. Nem volt - sajnos - nem akadt egy Romanelli ezredes, mint 1919-ben, ki e szörnyű vérfürdőt megakadályozta volna! És mikor a szerencsések, kik a vörös pokolból ki tudtak menekülni, a fél földgömbön át menekülni igyekeztek ettől a mételytől, az árulók már megelőzték őket, politikai menekültekként ők repülőn eléjük kerültek, hogy a világ távoli sarkaiban is fojtogassák továbbra a magyart, az emigrációt, mely az ellenük, az ő koliaborációjuk ellen való élő állandó tiltakozás! Ok továbbra is destruálnak! Mert a kommunisták és bérenceik nemcsak társadalmi, de főként az erkölcsi rend felbontása utján törnek a világuralomra! Ha azt kutatjuk, hogy honnan eredt az emberiség erkölcsi sülyedése, akkor az eredőt a francia forradalomban kell megtalálnunk!! Mikor az ember letaszította Istent a trónjáról, hogy helyébe az anyagiasságot ültesse, akkor rátért arra az útra,, mely Marx és Engels, majd Lenin és Sztálin tanaihoz vezetett. Mikor az emberiség törvényeiben, tetteiben nem a ‘de jure’, hanem a ‘de fact' helyzeteket szentesiti, mikor Sztálin azt meri kérdeaii hogy hány divíziója van a Pápának?’ és a magyar kérdést vagonkérdésnek minősiti és avilág ezt eltűri, akkor látjuk csak az erkölcsi sülyedés fokát, mely az ökölkorhoz való visszatérésnek biztos jele. Egy kis német faluban egy igen régi ház falán gótikus betűkkel ez a régi mondás olvasható: 'Die Leute sagen, die Zeiten werden schlimmer Doch die Zeiten bleiben immer, —nur die Leute werden sehHmmer!’ (Az emberek mindig mondják, hogy az idők lesznek rosszabbak, Pedig az idők mindig csak maradnak, de az emberek romlanak.). Ez a régi mondás azt is bizonyltja, hogy az Istentől eltávolodott emberiség lelkületének romlása már régi keletű és nemcsak a mi generációnk ‘vivmánya’. Ma az árulók korát éljük, mig a becsületesség,, az istenfélő tisztesség annak a veszélynek van kitéve, hogy a régi ‘feudális’ kor elavult sallangjaként lomtárba kerüljön. Hogy ezt megakadályozzuk, küzdenünk kell a mi árulóink ellen, mert ők a nyugati keresztény kulturközösségnek, az örök, nemes emberi ideáloknak épp oly árulói, mint Hazánknak. Ez a dolog erkölcsi oldala. Ha pedig Magyarország már eddig elszenvedett anyagi kárát nézzük, nehéz megállapitani, hogy mennyi esik ebből a ‘felszabadulás’ szabad-rablás korszakára és mennyi a hadikár. Bizonyára nagyobb a bolsevista gazdálkodás okozta kár. Egy 1945-ös kimutatás szerint az ország összvesztesége akkor 22 ezer milliárd aranypengő volt, ami kb. 4 milliárd és 300 millió dollár. Az ország állatállományából 1 millió 369 ezer szarvasmarha, 531,117 ló, 320 ezer sertés, 1,412.880 birka, továbbá 9,638 kecske mutatkozott veszteségként. A mezőgazdasági gépek stb, terén csak annyi volt megállapítható, hogy 275,314 szekér pusztult el. A gyáripar vesztesége kb. 2 milliárd aranypengő, mig az ingatlanok terén 4 milliárd 53 millió kár volt kimutatható. A kereskedelem kára 1 milliárd 365 millió, a közlekedésügyé 3 milliárd 689 millió pengő vagyis a mozdonyok 60 és fél %-a, a személykocsik 55.S %■ a semmisült meg. A közutak, köziekedé, a hajózás és a posta veszteségét is beleszámítva adódik a 22 milliárd aranypengő kár. Nem szerepel ebben az összegben az az érték, mit a kommunisták kollaboránsai nyugatról mind aranyalapokban, mind a kimentett gyáripari és egyéb anyagban hazaszállítottak. Ez most a Nyugat elleni hadikészülődés szolgálja. 245 ezer jómódú népinémetet utasítottak ki az országból. Vagyonukat a csőcselék széthurcolta vagy olyanoknak adták át, kik soha mezőgazdák nem voltak, mert városi proletárok voltak. Ezeket később másüvé vitték munkára, otthagyták a kifosztott házakat, feltüzelték azok faanyagát. A német érdekeltségű vállalatokat pedig a szovjet vette át, sok anyagot kiszállítottak Oroszországba. A földbirtok terén ugyanaz a rablógazdálkodás folyt. Sztálin gazdasági főtanácsadója, varga-weisfeld Jenő is tudta, hogy kolchoz nélkül nincs kommunista uralom. A ‘földbirtokrendezés’
