Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
2. oldal Magyar Végvár 1955 január UTÉVI GONDOLATOK Amikor egyik év végén és a másik év küszöbén állunk, önkéntelenül is visszapillantunk és elő re nézünk. Visszapillantunk a múltba, előre tekintünk a jövőbe. Mert számadásunk van a múlttal is, meg a jövővel is. A múlttal, amely máris kihullott a kezeink közül, a jövővel, amelynek még birtokában vagyunk. Felvetjük önmagunknak a két nagy kérdést: Mit csináltunk a múlttal és mit csinálunk majd a jövővel? E két kérdésre adott felelet életbe vágó lehet. "Ma, amikor a magyarság életben maradásáért folytatjuk a nagy küzdelmet, nem lehet e két kérdésre adott felelet érdektelen a számunkra. Az eltöltött egy esztendőben menynyivel jutottunk közelebb ahhoz a célhoz, amelynek elérésére szent esküvést tettünk? Mert bizony mondom, erősködtünk, fogadkoztunk évek óta, hogy valamit TENNÜNK KELL, még pedig sürgősen. Repültek a napok, hetek, hónapok és a fogadkozásnál tovább nem jutottunk. Tétován álltunk és vártunk...Talán még mindig a soha be nem következő csodát álmodjuk? Valami felségeset, hihetetlent, országunk fájdalom, könny és verejték nélküli feltámadását? Az ország könnyben, vérben, sirás és szívfájdalomban veszett el és csakis azok kíséretében fog uj életre támadni. Ezt a leckét tanuljuk meg és soha el ne feledjük. Kell, hogy a könnyeink egyszer már elapadjanak és a tétlen kéztördelés helyett újra felvegyük az elejtett zászlót, újra megmarkoljuk a kardot, megfogjuk a kasza-kapa nyelét és alkotó munkához lássunk. Az emigrációs magyarság egy részé kétségbeesetten nézi azt a tetszhalálba való merevülést, amelyet az egész emigrációs élet vonalán tapasztalunk. Az egészet - őszintén megvallva, - nem tudjuk hovatenni. Magyarázni próbáljuk. A nemzetet ért rettenetes csapásból nem tud felocsúdni! - hangzik a vélemény. Nincs kétség afelől, hogy a magyar nemzetet a legszörnyübb csapás az utolsó évtizedben érte. De meddig fogunk emiatt csupáncsak hamuthányni a fejünkre és kifogásul felhasználni további tétlenségünkre? Lehet-e, szabad-e a mai komoly időkben ilyesmit megengedni önmagunknak és hagyni elveszni még azt is, amit munkával, áldozatkészséggel meg lehetne menteni a jövő számára? A kifogások és magyarázgatások ideje véglegesen elmúlt és ha nem cselekszünk most sem, akkor ne beszéljünk hazaszeretetről és legyen bennünk legalább annyi tisztesség, hogy ne sírjuk el krokodilus-könnyeinket nemzetünk nyitott sirgödrénél. Mert a jelenben csak ezt tesszük. A Magyarok Istene nem adta meg nemzetünknek, hogy e súlyos időkben egy vezér támadt volna, akire a józan, hazaszerető igaz magyarok hallgatnának. A magyar történelem nagyjainak nem akadt utóda, de annál több értéktelen törpeóriása. Óriások a hangjukban, törpék a magyarságukban, nem is beszélve azokról, akik csak vadhajtásai a magyarságnak. Dudvák a reménytelen magyar ugaron. Ez a múlt, de mit hoz a jövő? Tényleg felébre.dünk egyszer és a magtalan sóhajtások helyett az erős tettek mezejére lépünk? A múltba tekintő 'hol késel az éji homályban’ keserves sóhajtások helyett a régi dicsőség eleven szikráit szórjuk szét a tétlenül, tanácstalanul álló magyar szivekbe-lelkekbe, hogy újra serény kezek munkálkodjanak egy uj és valójában szebb Magyarországért! Nagyot alkotni csak erős akarat tud, amelyet még a legsötétebb szerencsétlenség sem tud megtörni, de csak megacélozni, törhetetlenné tenni. A jövő Magyarországot ezek az erős akaratú, csendben, szerényen dolgozó magyarok fogják a sir széléről visszarántani és azt újra régi fényébe és dicsőségébe viszállitani és nem a hangoskodók, a szavalok, a primadonnák, akik már ma hangosan hirdetik érdemeiket, nehogy még véletlenségből is megfeledkezzék róluk a Haza a jutalmak osztogatása idején. Mert bizony ők az első sorban fognak majd könyökölni. Mi tehát a teendő? Az első, legfontosabb és elengedhetetlen feladatunk a sokat hangoztatott, de a megvalósulás legalább is eddig elérhetetlen távolsában bujdosó magyar emigrációs egység. Amig ezerfelé megyünk és ezer módon hangsúlyozzuk ki elkülönülésünket, - kénytelenek vagyunk kimondani - addig szélmalomharcot folytatunk, egy helyben topogunk és csak áltatjuk magunkat, hogy haladunk is. Mi nem vagyunk, soha nem is voltunk ellenségei annak,hogy a magyarok - különösen az ujamerikás magyarok - egyesületekbe tömörülnek. Azonban mindig veszedelmesnek, sőt egyes esetekben végzetesnek láttuk, eme sok egyesülés révén pont az ellenkezőjét érik el, mint amit akarnak, mert ez a magyarság megosztására, egyenesen annak széthullására fog vezetni. Mi beszélünk itt nem a helyi célokat szolgáló egyesülésekről, hanem azokról, amelyek céljaikat kissé messzebb tűzik ki és egy később kialakítandó országos szervezetről álmodnak. Eddig mindegyik megmaradt a szűk keretei között és csak a helyzet még nagyobb összekuszálására vezetett. A múlt megtaníthatta őket, hogy a szép elgondolás nem elegendő, a praktikus kivitel nyomja rá az elismerés pecsétjét. Mi nem kételkedünk ezeknek az embereknek tisztességében, magyarságában, de tudjuk, hogy olyan álmot kergetnek, amely előbb-utóbb szertefoszlik és csak az elkeseredés marad meg utána. Éppen ennél az oknál fogva többször felszólaltunk ellene. Nem személyi okok vezettek bennünket. Nem akartunk senkit sem ledorongolni, de kötelességünknek éreztük ezt és megtettük - amint a jövőben megtesszük - akkor is, ha goromba kritika ért is bennünket miatta, sőt egyes esetekben le is mondták a lapot miatta. Mi nem azért Írunk, mintha diktálni akarnánk, de viszont nem is azért, hogy csak a hízelgő dolgokat mondjuk el. Ha a magyarság egy része ezért elhagy minket, inkább- reszkírozzuk azt, hogy mindenünket elveszítsük, mint egyesek, esetleg egyes mozgalmak akaratnélküli bábjai legyünk. Az ujesztendő itt van és megújult lélekkel kezdjünk az építő munkához!