Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

2. oldal Magyar Végvár 1955 január UTÉVI GONDOLATOK Amikor egyik év végén és a másik év küszöbén állunk, önkéntelenül is visszapillan­tunk és elő re nézünk. Vissza­pillantunk a múltba, előre te­kintünk a jövőbe. Mert száma­dásunk van a múlttal is, meg a jövővel is. A múlttal, amely máris kihul­lott a kezeink közül, a jövő­vel, amelynek még birtokában vagyunk. Felvetjük önmagunk­nak a két nagy kérdést: Mit csináltunk a múlttal és mit csinálunk majd a jövővel? E két kérdésre adott felelet é­­letbe vágó lehet. "Ma, amikor a magyarság élet­ben maradásáért folytatjuk a nagy küzdelmet, nem lehet e két kérdésre adott felelet ér­dektelen a számunkra. Az el­töltött egy esztendőben meny­nyivel jutottunk közelebb ah­hoz a célhoz, amelynek eléré­sére szent esküvést tettünk? Mert bizony mondom, erősködtünk, fogadkoztunk évek óta, hogy valamit TENNÜNK KELL, még pedig sür­gősen. Repültek a napok, hetek, hónapok és a fogad­kozásnál tovább nem jutottunk. Tétován álltunk és vártunk...Talán még mindig a soha be nem következő csodát álmodjuk? Valami felségeset, hihetetlent, or­szágunk fájdalom, könny és verejték nélküli feltá­madását? Az ország könnyben, vérben, sirás és szív­fájdalomban veszett el és csakis azok kíséretében fog uj életre támadni. Ezt a leckét tanuljuk meg és soha el ne feledjük. Kell, hogy a könnyeink egyszer már elapadjanak és a tétlen kéztördelés helyett újra felvegyük az elejtett zászlót, újra megmarkoljuk a kardot, megfogjuk a kasza-kapa nyelét és alkotó mun­kához lássunk. Az emigrációs magyarság egy részé kétségbeeset­ten nézi azt a tetszhalálba való merevülést, amelyet az egész emigrációs élet vonalán tapasztalunk. Az egészet - őszintén megvallva, - nem tudjuk hovaten­ni. Magyarázni próbáljuk. A nemzetet ért rettenetes csapásból nem tud felocsúdni! - hangzik a vélemény. Nincs kétség afelől, hogy a magyar nemzetet a leg­­szörnyübb csapás az utolsó évtizedben érte. De med­dig fogunk emiatt csupáncsak hamuthányni a fejünk­re és kifogásul felhasználni további tétlenségünkre? Lehet-e, szabad-e a mai komoly időkben ilyesmit megengedni önmagunknak és hagyni elveszni még azt is, amit munkával, áldozatkészséggel meg lehetne menteni a jövő számára? A kifogások és magyarázga­­tások ideje véglegesen elmúlt és ha nem cselek­szünk most sem, akkor ne beszéljünk hazaszeretetről és legyen bennünk legalább annyi tisztesség, hogy ne sírjuk el krokodilus-könnyeinket nemzetünk nyi­tott sirgödrénél. Mert a jelenben csak ezt tesszük. A Magyarok Istene nem adta meg nemzetünknek, hogy e súlyos időkben egy vezér támadt volna, akire a józan, hazaszerető igaz magyarok hallgatnának. A magyar történelem nagyjainak nem akadt utóda, de annál több értéktelen törpeóriása. Óriások a hang­jukban, törpék a magyarságukban, nem is beszélve azokról, akik csak vadhajtásai a magyarságnak. Dud­­vák a reménytelen magyar ugaron. Ez a múlt, de mit hoz a jövő? Tényleg felébre.­­dünk egyszer és a magtalan sóhajtások helyett az e­­rős tettek mezejére lépünk? A múltba tekintő 'hol ké­sel az éji homályban’ keserves sóhajtások helyett a régi dicsőség eleven szikráit szórjuk szét a tét­lenül, tanácstalanul álló magyar szivekbe-lelkekbe, hogy újra serény kezek munkálkodjanak egy uj és valójában szebb Magyarországért! Nagyot alkotni csak erős akarat tud, amelyet még a legsötétebb szerencsétlenség sem tud megtörni, de csak megacélozni, törhetetlenné tenni. A jövő Ma­gyarországot ezek az erős akaratú, csendben, szeré­nyen dolgozó magyarok fogják a sir széléről vissza­rántani és azt újra régi fényébe és dicsőségébe visz­­állitani és nem a hangoskodók, a szavalok, a prima­donnák, akik már ma hangosan hirdetik érdemeiket, nehogy még véletlenségből is megfeledkezzék róluk a Haza a jutalmak osztogatása idején. Mert bizony ők az első sorban fognak majd könyökölni. Mi tehát a teendő? Az első, legfontosabb és elen­gedhetetlen feladatunk a sokat hangoztatott, de a megvalósulás legalább is eddig elérhetetlen távolsá­­ban bujdosó magyar emigrációs egység. Amig ezerfe­lé megyünk és ezer módon hangsúlyozzuk ki elkülö­nülésünket, - kénytelenek vagyunk kimondani - addig szélmalomharcot folytatunk, egy helyben topogunk és csak áltatjuk magunkat, hogy haladunk is. Mi nem vagyunk, soha nem is voltunk ellenségei annak,hogy a magyarok - különösen az ujamerikás magyarok - e­­gyesületekbe tömörülnek. Azonban mindig veszedel­mesnek, sőt egyes esetekben végzetesnek láttuk, eme sok egyesülés révén pont az ellenkezőjét érik el, mint amit akarnak, mert ez a magyarság megosz­tására, egyenesen annak széthullására fog vezetni. Mi beszélünk itt nem a helyi célokat szolgáló e­­gyesülésekről, hanem azokról, amelyek céljaikat kis­sé messzebb tűzik ki és egy később kialakítandó or­szágos szervezetről álmodnak. Eddig mindegyik meg­maradt a szűk keretei között és csak a helyzet még nagyobb összekuszálására vezetett. A múlt megtaníthatta őket, hogy a szép elgondo­lás nem elegendő, a praktikus kivitel nyomja rá az elismerés pecsétjét. Mi nem kételkedünk ezeknek az embereknek tisztességében, magyarságában, de tud­juk, hogy olyan álmot kergetnek, amely előbb-utóbb szertefoszlik és csak az elkeseredés marad meg u­­tána. Éppen ennél az oknál fogva többször felszólal­tunk ellene. Nem személyi okok vezettek bennünket. Nem akartunk senkit sem ledorongolni, de kötelessé­günknek éreztük ezt és megtettük - amint a jövőben megtesszük - akkor is, ha goromba kritika ért is bennünket miatta, sőt egyes esetekben le is mondták a lapot miatta. Mi nem azért Írunk, mintha diktálni akarnánk, de viszont nem is azért, hogy csak a hí­zelgő dolgokat mondjuk el. Ha a magyarság egy ré­sze ezért elhagy minket, inkább- reszkírozzuk azt, hogy mindenünket elveszítsük, mint egyesek, eset­leg egyes mozgalmak akaratnélküli bábjai legyünk. Az ujesztendő itt van és megújult lélekkel kezd­jünk az építő munkához!

Next

/
Thumbnails
Contents