Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1954-06-01 / 3. szám
19.oldal / Il.évf.3.szám / Magyar Végvár 1954 junius W MESE A MESEAUTORCl... Ferenczi Pál I •VAl Iv /: Nem ok nélkül halmozom a címben *\ ^ J a "mese" szót .Kihangsúlyozni kivávA nőm ezzel, hogy igazi "mese" az, ami itt következik. Senki ne keressen tehát benne vagy mögötte rejtett valóságot Higyjék el nekem, hogy valódi mese, egyetlen szava sem igaz, sohasem volt ilyen csodálatos meseauto’ és sohasem volt ilyen csoda-autónak csodálatos hőse. Kérem, higyjék el, hogy igy van., mert ha csak egy szava is igaz lenne ennek a mesének, akkor nem is volna érdemes még élni sem.:/ íme a mese: Egyszer volt, hol nem volt, közel egy sok templomu városhoz, volt egyszer egy kicsiny kis falu. Ebbe a falucskába egyszer a golyanéni leejtett egy életrevaló kis fiút. Nőtt, cseperedett, bávatag szemű kis fiú lett a gyermekből és a drága jó szülök hol^ijedten, hol örömmel tapasztalták, hogy az o kisfiúk mást, mint a többi kis parasztgyerekek. Nem is akart a többivel együttlenni, különösen, ha azokat házkörüli vagy mezőségi minőségben fogta be a szülők szegénysége. A város felé nézett a gyerek, odakivánkozott és szülei már abban bizakodtak,hogy ha a tornyokat nézi, a harangok szavát hallgatja, akkor bizony még talán pap is lesz belőle. De/ nem igy lett. Talán csak azért, mert az odalátszo tornyok nem becsületes református tornyok voltak, hanem a pápista templomoké. A városba ment ugyan ké*4 r sőbb a gyerek, de nem papnak. A szülék azonban büszkék voltak erre s örömmel újságolták a szomszédoknak, hogy tanulónak ment egy csupa-tükör fényes üzletbe és bizony no, még mester is lehet belőle valaha. De bizony nem lett belőle mester. Élesedő elméjével hamarosan rájött arra, hogy munka nélkül is meg lehet élni, ha az ember rájön a csízióra s azért ott hagyta a fényes üzletet, melynek tükreiben oly sokszor megcsodálta önmagát s elgyönyörködött "ritka szép" hajában, meg serkedő bajuszkájában. Azonban a várost megjárt fiúnak már kicsiny volt az otthoni ház is, meg udvar is. A szerencse csak az volt, hogy a mestergerenda alól kihalászott pincekulcs segítségével megtoldhatta a látóhatárt. Ilyenkor kitágult a lehetőségek horizontja, messzebbre látott és még messzebbre nézett. ügy forgott akkor a világ, hogy a sok divat mellett egyszercsak divatba jött a falu is, meg annak paraszti népe is. Szegény becsületes magyar parasztok! Majdnem minden nagy urnák - mint valamikor házizsidaja - vállalatnak, újságnak volt egy díszhelyen tartott, vendégek, látogatók előtt beszéltetett diszparasztja. A helye rendesen ott volt rendszerint az előszobában az esernyőtartóul szolgáló hamisított japáni vázák mellett. Ezt a lehetőséget szimatolta ki a mi fiatal hősünk. Összeírt egy csomó nyúlfarknyi gondolatsort a faluról, a falusi életről és bekopogtatott velük a szerkesztőségek ajtaján. Az egyik újságnál éppen abban az időben a diszparaszti állás üresedésben volt. Nosza neki, kaptak rajta, jókor jött őkegyelmel Eehivták azonnal a szerkesztőség öreg nevelőjét, a Tóni bácsit, megmutatták neki a gyereket és megmondották, hogy a gyerek minden héten Írni fog valamit. Subickolja ki egy kicsinyég. Tóni bácsi megvakarta fejét, még sánta lába is nyilalni kezdett ijedtében, amikor elolvasta az uj lumen írásait, dehát,..parancs, parancs. A gyereknek Írni kellett...hát irt az öreg Toni bá?. Amig Tóni bá’ irogált, a gyerek - kissé nagyzolva is - /:nomen est omen; vagy mi a szösz!:/ mesélt az otthoni birtokról, a szőlőről, a pincéről, házkörnyékről és miegymásról. Toni bácsit főleg a pince; meg a konyha érdekelte, no meg az éléskamra is; hiszen akkor olyan világ volt a nagy városban, hogy bizony jól jött egy kis falusi élelem, hát még ha azt ember egy kis borral is lelocsolhat;ta. így aztán már a munka is könnyebben ment. Szépen megosztották a munkát. Tóni bácsi irt, a gyerek meg szállított. Az öreg szülék meg odahaza büszkén olvasták az újságot, csak a papa cifrázta ki néha gondolatait, amikor élete párjának felolvasta a gyerek írásait. Ugyanis az árfolyam ily formán alakult: egy cikk - egy sonka, egy cikk - egy oldal szalonna vagy egy bütyök bor. De később - ami igaz, az csak igaz! - hála Tóni bá? buzgalmának, valamit írni is megtanult a ^gyerek. Ekkor aztán már ?idegen’ területre is átmerészkedett. Többször irt a mágnásokról, a politikából élő munkanélküli nagyurakról, akik nem értik meg a földet, nem hallják a föld hivó szavát, nem éreznek semmi ragaszkodást a földhöz, csak kiuzsorázzák, bérbeadják: hadd dolgozzon a szerencsétlen paraszt! Hja bizony, igy irt a gyerek, azaz akkor már fiatal ember. Közben mentek-mendegéltek az évek, a fiatal emberből - hogy a kánya csípje meg a divatját! - egy szép napon képviselő ur lett. Majd rázuhant az országra - e privát veszedelmen kívül - a nagy szerencsétlenség is. Elveszett; elpusztult minden. De ő mégmaradt. Úgy annyira, hogy az ország élére került. Ma már a busán emlékező magyarok azt mondják: Adtál Uram esőt, de nincs - nem is volt - köszönet 'benne. Elvállalta a hatalmat minden habozás nélkül. Ki tudja meddig várt erre az alkalomra? Most, amikor érett gyümölcs módjára az ölébe hullott, Utasítsa vissza? Hát nem régi mondás: Akinek az Ur Hatalmat adott, annak eszet is ad hozzá? A baj csak az volt, hogy az Ur adta az egyiket, de elfelejtette a másikat. No, még ilyet! Azonban az örömbe hamarosan belevegyült az üröm is, mert tiszta boldogság aligha akad e föld kerekségen. A drót szomorú hirt közölt vele: a heti piádról hazatérő édesanyját halálra gázolta az ellenség halálszekere. Feketébe öltözött a jo gyermek, könnyeket hullatott jo' szülője sirhalmára és mindenki igaz szívvel sajnálta. Temetés után megtörve, sápadtan került vissza a nagy palotába, ahol a hivatala volt.
