Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1953-12-01 / 9. szám
14* oldal Magyar Végvár 1953 december Nem méltatást akarunk Írnia nagy magyar íróról. Ezt hagyjuk a szakértőknek, akiknek ez a neztersége, akiket tudásuk erre predesztinál. Mi csak mély meghatottsággal, szomorú magyar szívvel akarunk megállni a magyar földbe szerelmes, Erdély minden rögéért rajongó nagy magyar iró koporsójánál. Csak egy pillanatra, mert bennünket még hajt az élet de o már megnyugodott... Nem teljesült álma, szertefoszlott vágya, nem tudott ha.zatérni. Nem az áldott magyar föld takarja kihűlt tetemét, spanyol föld fogadta be, amikor hazája kivetette. Igazi magyar tragédia, a magyar nagyok tragikusan keserű sorsa jutott osztályrészül neki. Ma, anerre csak magyar szó hangzik, egy pillanatra megáll a szó az ajkon, megáll a kézben a munka, lesiklik a mosoly a magyar arcról, bőségesebben folyik a magyar könny...Újra szegényebbek lettünk, egy nagy magyarral kevesbedtünk...Nyirő József meghalt. Elment Uz Bence után...Meghalt, mint Udő Márton..."az ősz farkán..." Nevét halhatatlanná tette a magyar irodalomban, azonban az ő Írásai több volt, mint csak irodalom. Nyirő József nemcsak magyarul irt, minden Írása magyar volt az első vesszőtől az utolso pontig. Nem is tudott volna más lenni Nyirő József. Tragikus időkben élt. Nem olyan időben, amikor a nyugodt idők teljes teret nyújtottak volna irodalmi képességei teljes kifejlesztésére, amikor nyugodt légkörben teljes erejét és tehetségét fejleszthette volna ki, hanem egy nyugtalan, örökké lázongó kornak gyermeke, amely kor mindent, az egész világot, vele együtt rajongásig szeretett Magyarországát is kiemelte sarkaiból. Élete során kétszer látta szükebb hazáját, Erdélyt elveszni. Egyszer is sok volt. Végül is el kellett hagyni mindent...mindent...mert minden elveszett...az ország is. Egyéhként is örökké nyugtalan lelke sehol nem találta meg önmagát. Idegen földön még kevésbbé. Az erdélyi havasokat, azoknak népét nem találta meg sehol e földkerekségen. Nem a jelenben élt. Az ő világa a múlt volt,reménye a bizonytalan jövő. Hazamenni...hazamenni... lüktetett benne a vágy, amely nem tudott megvalósulni. A spanyol föld, amely utolso menedéket adott az űzött embernek, nem tudta kielégíteni. Csak Uz Benczével járta a havasokat...Most megállott. Letette a havasi ember leghűségesebb szerszámát, fegyverét, barátját...a fejszét. Nincs szüksége rá tovább. Neki nincs...de ki veszi fel ezt a fejszét? Ki lendíti azt Magyarország, Erdély érdekében? Az egyszerű havasi ember, amikor akár útra indult, akár munkába ment, a fejszéje után nyúlt. Nyirőnek a tolla volt a fejsze, örök nyughatatlanul lendítette, furta-faragta, ácsolta a magyar jövendőt. Vájjon lesz valaki,aki Nyirő József fejszéje, tolla után nyúl? Mi, itt maradt, gyászoló magyarok tanácstalanul nézünk egymásra. Ki mer a fejsze után nyúlni...ki ér zi magát elég nagynak, elég erősnek...méltónak, hogy átvegye Nyirő József örökét? A madridi sir szol hozzánk, magyarokhoz. Megértjük-e a sírból feltörő hangot? Az ő munkája elvégződött. A Halál őt megállította, minket még nem. Talán csak elsírjuk bánatunkat és reménytvesztve állunk sírjánál? Nyirő József mást vár tőlünk, sokkal többet. Elvárja, hogy munkások legyünk, minden magyar a magyar jövendő szorgoskezü munkása. Elvárja, hogy félretegyük személyes ellentéteinket - a nagy magyar ügy szolgálatában és érdekében. A havasok orma közel van a mennyországhoz. , Azt mondta egyik írásában, hogy onnan csak egy lépés és máris ott vagyunk. De hol vagyunk mi ma a vasok hóba olvado ormától, ahonnan, ahonnan, mint egykoron Mózes a Moreb hegyéről, megláthatjuk az ígéret földjét? A felszabadult Magyarországot, az újra az anyaországhoz tartozó Erdélyt? Ezért kell dolgoznunk, ez igazán Nyirő József hagyatéka. Földi jókat nem hagyott. Neki sem volt. Betegsége, számkivetése napjaiban földiekben szűkölködött...nem tudta, hogy honnan jön a kintenyhitő orvosság. Amig gyászmagyarok könnyedén szórták a magyarság könnyei árán szerzett áruló pénzt, addig Nyirő Józsefnek a mindennapi kenyérgondokkal kellet küzködnie, mert az emigrációs életben nem találtak a hivatalosak számára semmit sem. Megrázó tragédia...hihetetlen botorság. Nem tudtak egy Nyirő Józsefet használni! Mig könyöklő kicsinyek és nagyok, mig egész vörösek és rózsaszínű hazaárulok az éter szárnyain beszéltek a szenvedő rabmagyarokhoz nagy hangon, melldöngetve, saját nagyságukat, fontosságukat kihangsúlyozva a magyar jövendőt illetőleg.. .addig.. .addig egy Nyipő Józsefnek hallgatnia kellett...nem engedték szohoz jutni. Ezért tetemre hívjuk a magyarságot. A szerteszéjjel bolyongo és otthoni rabmagyarságot. Ma talán ugyanezek hirdetik Nyirő József nagyságát halálában, de amikor Nyirőnek egy falat kenyérre, egy pohárka vízre volt szüksége...azt nem adták meg...mert kellett a heretársaságnak. Tényleg, magyar tragédia...gyászosan szomorú magyar tragédia! Mi meghatottan állunk a sir mellett, lehajtott fővel, nehéz szívvel és könnyes szemmel. De csak egy darabig. Mennünk kell...dolgoznunke kell. Felemeljük könnyes szemeinket, belenézünk a Napba és megindulunk... ■)rX‘ór)(“X"/wf / Nem mehetünk'el szó nélkül ama minősíthetetlen támadás mellett, amely a halott Nyirő Józsefet érte a Newarki Hírlap 1953 nov,13-i számában. "Örök kielégitetlenség égett benne....majd pedig nyilas képviselő lett. Nyilasságát nem tagadta meg utolso publicisztikai Írásaiban sem. Sokáig Németországban élt, majd Jefferson Amerikája helyett Franco Spanyolországát választotta letelepedési helyéül." Semmi kedvünk vitatkozni az ilyen aljas kegyeletsértéssel, nem is tekintve az állítások hazugvoltát. Sem a Newarki Hírlap, sem mi nem vagyunk jogosultak egy emberi élet gyarlóságai fölött ité-letet mondani, de különösen ők nem, akiknek Tito hős, Franco gazember, Nyirő József nem jó magyar...
