Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1953-12-01 / 9. szám
9* oldal Magyar Végvár 1953 december Torjai Szabó István: €1 A MII BI A Jánoska falusi gyermek volt, mezítláb járt és pendelyben. Nyaranta, ha a menny kárpitján a tűz golyo nagyon égette a Mezőség szikjét, napokig elél degélt néhány darab száraz kenyéren s egyetlen kecs kéjük tején. Szülei néha a harmadik falu tagjába jártak dologba s bizony csak szombat este volt,hogy hazatértek. Korán kelt, pöttömnyi létére szorgosan söprögetett s anyjától örökölt mozdulatokkal takargatta a szegénységet a zsúpfedelű- ház körül. A libákat hátrahajtotta a nádas rétjére, lefeküdt az illatos fűbe, a fehér bodru felhőket nézte az égi magosban Arról álmodott, ha nagyobbacska lesz, vadászpuskát szerez, Vasilicával összetákolnak valami tutajt s elmennek vadrécére. A tutaj siklik majd a to' békanyálas vizén s ez olyan szép lesz, mint egy szagos mise. Egyetlen délelőttön többet ejtenek majd,mint részeges segédjegyző, meg K;íkény ur, a boltos,mindkét pünkösdi ünnepen. Aztán kikötik a tutajt, valahol a felvég táján a rekettyésben s onnan vonulnak át a falun. Még a kántorék s a kisbiroék is kiállanak a kapuba vadréce-zsákmányt nézni. Elgondolt ilyenkor sok tarkaságot. De mielőtt elálrnosodott volna, összeszámolta az aprómarhát és hazaterelte. Latolgatta, milyen nap is lehet A hét közepe felé, gyermekláncfü-csinálás közben, néha belezavarodott. Megkérdezte a kántorék Abrisát aztán jól észben tartotta. Ezt azért cselekedte, hogy valamiképen el ne mulassza szombati dolgát,kisikálni mind a két házat s még a pitvart is. Akkor aztán alkonyat előtt kiállt a roskadozó kapuba. E- gész heti kietlen magányosságáért bőséges volt a fizetsége. Mikor anyja meglátta, korán vénülő arcán hirtelenében kisimultak a barázdák s egy percentre olyan volt, mint meggypiros ifjúsága idején lehetett. Apja sokszor elmondogatta később, hogy az ő fia bizony kétszer született. Egyszer azon a napon, amit a jegyző az anyakönyvbe irt, másodszor meg amikor vackorérés idején a plébános ott találta a fi ut a templomban az áldozórács előtt térdepelve. I- mádkozo tartásban, fején szakadozott szalmakalapjával, egyik zsebéből eszegette a fanyar vackort, a másikba meg gondosan dugdosta a szárakat, mintha később meg akarná számlálni. A plébános odalépett, szó nélkül leemelte Jánoska fejéről a kalapot. Az csak félszemmel sunyoritott egyet. - Teszed-é vissza, aki rézkigyója van az apádnak?\... Eddig nem igen tűnt szembe a gyerek. De a pL bános említette a dolgot a kántornak s ettől a szeptembertől kezdve figyeltek rája. A figyelés nem bizonyult érdemtelennek. Jánoska különlegesen szelíd módón, különleges csodákat müveit a faluban. Mondó gyermeknek is hívták, ami még emberben is nagy rangot jelentett a faluban. Ezen felül még csak egy grádics volt, a látó emberé. De ez hét faluban is alig akad egy. Sokak szerint a mindenféle masinák elterjedése miatt. Még alig volt magosabb, mint egy krumplibo-I kor, már segített májusfát állítani a legényeknek ;es rigmusokat faragott s egyszer két tolvaj cigány -pkézrekeritésével úgy megnyerte a hájas és hatalmas !-járási őrmester ur tetszését, hogv a nagytekintélyű férfiú jókedvében egyszeribe' elengedte a felr végre kivetett tojásadót. Ez annál is nagyobb dolog volt, mivel az óhitüek husvétja következett. Amikor aztán városi iskoláztatása került ' volna szóba egy vasárnap délutánon, a kocsma belső : ivójában Kökény ur, a boltos is beléavatkozott Jánoska életenek kártyájába. Tetemesen megpótolta a 1'plébános erszényéből gyéren csorgo" garasokat s a rézkigyó", ahogyan maguk között nevezték a gyermeket, mehetett is a városba. Ment is, éppen a Farkas utcai iskolába, amelyikben Mikes Kelemen tanulta volt a szépmesterségeket hajdanában. S hát bizony olyan diák volt, aki falusi létére a városiak elől sok ösztöndíjat elorozott a szorgalmával. De nem a tudományért való érdeknélküli szorgalom hajtotta, inkább a zsúpfedelű házukra való gondolás. Addig törekedett ide-oda, gyötörte magát kisebbecske és gyengébb tanulók tanitgatásával, amig a saját erejéből, ha nem is piros cserép, de legalább kátrányban tisztességgel meg■'mártott zsindelytető került a házra. Bizony még?(faja, az a nagy, hallgatag kemény ember is kifordult >a. pitvarba, könnyét a markába szétkenni. Pedig ebben az időben vajmi sanyarú dolga volt egy ilyenfajta diáknak. Annak ellenére, hogy a három püspök, testvéri közösségben, nem átallotta irkálni a leveleket, még Amerikába is, hogy gondolnának a hitsorsosok'a veszendőnek menő, régi hírű iskolákkal. Egyikük, a legkeményebbik közülük, akinek úgy szúrtak a szemei, mint egy rajongónak, s olyan szakáit viselt, mint egy spanyol jezsuita, - azt is meg találta Írni, hogy mindezeket idegennek tekintik az uj hatalmasok, pedig évszázados saját telkén áll mindenik. Ebből aztán oly vihar lett, ' hogy a legmesszébb országokból is küldöttek jöttek, “megnézni, ugyan mit is árt néhány öreg kollégium ilyen nagy erős fiatal országnak?! Való, hogy szegénységesen csak türelemmel és törés nélküli iparkodással lehetett valamennyidre győzni. Ebben volt tehetséges Jánoska, sokkal 'inkább, mint annyi felnőtt. S ezért lett különösen ykedvelt tanítvány. De mentői inkább szorgoskodott lés gyűjtötte a pénzt, annál több volt a keserűsége. [Mert a zsindelytetejes ház köré már kerítés is kelllett volna, hiszen utolso maradványát is elégették ekarácsonykor. Akkor is ő vitte haza a káposztá| ba való húst a városról. Bizony kifordított gubáju Ivilág volt az. Aztán hidlás kellett volna a pajtá'ba, de leginkább bár egy tehén. Dehogy is vett puskát récére vadászni. Csak bújta ezzel a nagy szerző hajlammal télen a várost, nyáron meg egyre járkálta a nádast, tavat övező pimpimpárés réteken. Futottak az esztendők, mint a szilaj csikók. Egyszercsak azon vette magát észre, hogy egymásután irogat az újságokba. Anyja már akkor ott
