Magyar Újság, 1980 (70. évfolyam, 1-27. szám)

1980-01-24 / 4. szám

1980 JANUÜR 24

MAGYAR ÚJSÁG

3. OLDAL

Az esetleges nehézségekről említés sem történt, arról még kevésbé, eljutnak-é oda, ahová igyekeznek, amiről egyelőre ők maguk sem tudták, merre volna.

Jelenlegi rejtekhelyük biztonságérzete kisértésbe hozta a Professzort Kijelentette, velük marad: holtfáradt, egy kicsit lefekszik, hogy a mai nap izgalmait kipihenje. Aztán majd kitalál valamit.

Ibolya a szomszéd helyiségbe tessékelte, ahová alig lépett be az öreg, szótlanul összerogyott, a kévébe rakott négy darab holttestre ötödiknek ráájult.

i—< Megérdemelte, <— jegyezte meg Kurt, amikor életre rázta. >— Ezekkel akar együtt maradni? Mindenért magát vonják felelősségre, aki ezt az egészet megszervezte.

A többiek őszinte érdeklődéssel figyelték őket, és cseppet sein érezték találva magukat, sőt vidáman felkiáltottak:

í— Igyunk a Prof esszor úr egészségére!

Mihelyt az öreg úgy-ahogy rendbejött, kijelentette, nem óhajtja tovább á társaságukat élvezni.

— Adja vissza a virágcsokromat.

A Vasfejű előkapta a revolverét.

^ Aki a születésnapi ajándékomhoz nyúl, a halál fia.

— Jó lesz, ha befogja a száját. Nekem három diplomám van, magának meg elemi iskolai végzettsége sincs . . . Hol tanulta az úrimodort? . . . Azonnal tegye le a revolverét.

— Nem teszem le.

r— I ártson valaki vissza, mert belerúgok.

Ibolya azzal békítette ki a Vasfejűt, hogy egy gyerekdalt énekelt el neki, szintén születésnapi ajándékul. Erre letette az asztalra a pisztolyt, és sírni kezdett.

Hirtelen elnémulva megmerevedtek. A Vasfejű lassan, óvatosan a revolvere után nyúlt.

Tisztán és félre nem érthetően valakinek a lépteit

' Halt! /—< kiáltottak rájuk az autóból, és rájuk reflektoroztak.

A kocsiról leugráló rendőrök a Professzort bilincsbe verték. Aztán Kurttal együtt az autóba tessékelték.

Már megint a fogház irányába mentek. Kürtőt kiverte a hideg verejték. Az öreg a gondolataiba mélyedt.

Útközben az autó telefonján a rendőri készültséget a City mozi környékére rendelték, ahol a jelentés szerint felfegyverzett fegyencek bujkáltak.

A gyanú valónak bizonyult, amikor kijelölt posztjukra megérkeztek. Valóban arról a moziról volt szó, ahonnan eljöttek.

Rövidesen még egy rendőrautó érkezett, és melléjük állt. Főleg akkor gyorsult meg Kurt szíve verése, amikor régi ismerősét, a kövér rendőrt látta a kocsiból kikecmeregni. Mintha csak a végzet irányította volna a lépéseit, az autójuknak tartott. Azon az oldalán kukucskált befelé, ahol a a Professzor ült. Közelebb hajolt hozzá, hogy jobban meg-A viszontlátáskor a két barát szótlanul kezet szorított egymással.

Georg a magával hozott öltönyt a kezébe nyomta.

■—1 Öltözz át rögtön. Mint rendőr nem menekülhetsz tovább, i—* Majd Rosinához fordult. »—< Közvetlen a bejárat mellett várjon vám.

•—1 Milyen bejárat mellett?-—< A templomban az éjféli misén, míg érte jövök.

Ahelyett, hogy a Georgtól kapott utasítást követte volna, visszaszaladt Ingéhez, és kifulladtan borult a barátnője nyakába.

Kurtnak mindent tudnia kell. Könyörgöm, légy a segítségemre. Georg előtt nem beszélhettem.

Inge rögtön megértette, miről van szó. Megnyugtatta, és megcsókolta.

Rosina megkönnyebbülten szaladt tovább.

25. Fejezet.

' Pár percet még várnunk kell, ,—- jegyezte meg Georg a karórájára pillantva.

Odakint a lépcsőház meghangosodott, egyszerre többen is beszéltek.

Kurt megmerevedve figyelt, Géorg mélyet húzott a cigarettájából. Rövidesen megnyugodtak. A szomszédból

nézze, majd felkiáltott.

_ Minek fogták el ezt az embert? Ez nem fegyenc, és semmi köze az egészhez, csak részeg. Már a délután folya- j mán is találkoztam vele. Volt egy üveg bora. '

^ A kolléga úrtól vettük át, — jegyezte meg az egyik, Kurtra mutatva, aki mély hangon válaszolt a kövérnek.

— A szomszéd városból rendeltek ide.

— Gondoltam, — jegyezte meg a másik. — Ilyen mélyhangú beosztottunk nincs.

Kiszedték a kocsiból a Professzor urat, leszedték róla a bilincset, és az üveg pezsgőt is a kezébe nyomták.

— Na, volt már az anyósánál? — érdeklődött a kövér rendőr.

Nem is óhajtom látni, szabadkozott az öreg, ami mulatságos hangulatba hozta a másikat.

_ Vigyázzon! Ha még egyszer elcsípjük, könyörtelenül az anyósához szállítjuk. Na, menjen csak szépen haza! Eleget csavargott már a városban. Hol lakik? . . .

Ne is kérdezze! . . .

— Látom nem a legjobb hangulatban van — a továbbiakat már Kurtnak mondta. Szedje ki az öregúrból a címét, és vigye vissza a családjához, nehogy még egyszer elfogja valaki!

Kurt készséggel teljesítette a kapott parancsot, és igyekeztek miéi őbb megszabadulni tőlük.

Jó darabig nem szóltak egymáshoz, míg végre a Professzor letargikusan megjegyezte:

Az idegeim lassacskán ronggyá lettek. Megbántam az egészet. Öregembernek ilyesmi már nem való.

Hátulról megint rájuk világított egy autó reflektora. De ezúttal nem rendőri autó volt, hanem privát.

— Segíthetek, biztos úr? . . . ^— kiáltottak feléjük. ^ Elviszem, ahová kell . ..

Kurt megkönnyebbülten adta meg Georg címét.

Az illető maga is arrafelé igyekezett, s így valóban megvidámodott a gondolattól, hogy rendőri kísérettel mehet haza.

Amikor végre célhoz értek, kellemes ünnepeket kívántak egymásnak.

Rosina megindult egyedül a behavazott csendes utcán.

Georg utánanézett, míg vékony alakja el nem tűnt a szeme elől.

Hideg téli éjszaka volt. Utolsót szippantott a cigarettájából, aztán messzire elhajította a hóba.

Rosinának rossz előérzete valóra vált. A lakása közelében, akárcsak a földből bújt volna elő, egy rendőrt látott a kapu előtt álldogálni. A torkában vert a szíve, amikor lehajtott fejjel el kellett lépnie mellette.

Hátulről megfogták a karjánál.

— Rosina, — hallotta Kurt hangját, egyszerre elerőt•eriedtek á lábai.

Nem olyán viszontlátás1 volt, ahogyan sokszor elképzelte. Kurt nem csókolta még, kezet sem nyújtott, csók előrement. —■

Ahelyett, hogy a lakásnak tartott volna, lement a pince felé, ahol a sötétben égy él et tel éri nek I á tsző embert émeít Jel, s intétt, hogy segítsen’ neki.

A hóna alatt emelte még á lelógó fejű Professzor prat, I Rosina ó két lábánál fogtá.1

—' Halott? — rémüldözött. |

— Csak elká búit. I

Hogy mitől, nem kérdezte.

Miután a Professzort az ágyba fektették, Kurt a tpkiniiíével a gyerekét kereste. 1

— Hol a1 fiam?

Szó nélkül a : gyerek fekhelyéhez vezette, Jés vissza-< fordulvá megállóit (Jötte, a férjét figyelve.

A kisfiú iriár útrakészen, felöltözötten feküdt ágyában, és mélyen aludt. j

Kurt hosszan, szeretettel nézte. Hozzá se nyúlt, pehogy álmában megzavarja.

Rosina félholtan állott előtte. A múlt gyötrődései újra lángra kaptak a lelkében. Tudatára ébredt, milyen ocsmányul félrevezeti az egyetlent, aki hozzá tartozik, aki érte az életét is feláldozta volna.

~ Hol van Georg? .—i kérdezte Kurt elfojtott hangon, a kisgyerek ágya mellől felegyenesedve.

— Rögtön értesítem.

Újra kint volt az utcán, és futott vissza a barátnőjéhez, ahol csak annyit mondott kifulladtan:

—- Megjött.

Georg a kaháíja, kalapja után kapkodva, a feleségével kétszer is összeütközött.

Te maradj itt, szólt rá.- Kurt még idejön?

i— Nincs rá idő...

Vidd el hozzá az öltönyt és kabátot, amit kikészítettél a számára.

Elrántotta tőle, s máris rohant Rosinával. Útközben csak annyit kérdezett tőle:

.—■ Semmi baja?

' Nem mondta. . . Rendőrnek van felöltözve.

karácsonyi vendegek mentek el, azoknak bucsuzkodasair hallották.-—> Ezzel mi lesz? .—< kérdezte Georg, a fejével az ágyon heverő Professzor felé biccentve, aki egész idő alatt jóízűen i hortyogott.

Nem jön tovább. Önként fog jelentkezni. Megbánta, mert öreg. G.í;

A levetett rendőr-uniformisba beletekerte a szolgálati revolvert: , J,, J

—< Az anyámnak írtál a nevemben? kérdezte. .

<— Legépeltem a szöveget, ahogy kérted, és az aláírásodat ráhamisítottam . . . Egy hete ment el a levél. . .

Odakint türelmetlenül csengetett valaki. Még az ajtót is verte, sőt fojtottan kiabálni kezdett. így ismerték meg Inge ,, , hangját. /.

i—< Csak én vagyok . . . Nyiss ajtót! ... ^ ;

— Megőrültél? ,—' rivallt rá a férje, amikor beeresztette.

Mi ütött beléd, hogy dörömbölsz, méghozzá kiabálsz? Ul((| Rosina üzenetét kell Kurtnak átadnom.

>— Ha arról van szó, mit vigyünk el még magunkkal...

— Nem arról van szó, —■ vágott a szavába.

Biztosra vette, hogy Kurt a gyerekről majd tudni sem

akar, s így megtarthatja magának, akinek nem lehet gyereke. Ezt a kivételes alkalmat nem szabad elmulasztani. Georgnak nem fog tetszeni, de keresztülviszi, bármi is történjék. ,

— Mit akar Rosina? >—• kérdezte gyanútlanul Kurt. Határozottsága, amely hazulról idáig fűtötte, mintha

egyszerre elhagyta volna, és bizonytalanul, akadozva fogott hozzá.

— Arra kért. .. mert neki nem volt Ielkiereje hozzá ... Hallgass! /— szólt ró a férje. Rögtön tisztában volt

vele, mit akar.

— Hadd mondja el! biztatta Kurt.

— A gyereket ne vigye magával. Hagyja egyelőre itt! Meghűlt a kicsi.

— Csak nem gondolja komolyan, hogy a gyerekemet itt hagyom?

Georg furcsán nézte a feleségét. Ezt Rosina nem üzenhette. . _

Inge hirtelen elszánta magát:

' A gyerek nem a magáé.

Mintha fejbevágták volna, úgy meredt rá, s alig tudta kinvögni: , !

hallották az ide felvezető lépcsőfokokon.

Kurt az ablakhoz ugrott, és megnyitotta, hogy máris tovább meneküljön.

A lépések egyre közeledtek, majd közvetlen az ajtó előtt megszűntek.

Valaki az ajtó elé állott, de nem jött be.

A várakozás idegfeszítő pillanatai óráknak tűntek fel.

Végre megnyomta az illető a kilincset, éppen csak annyira, hogy az ajtó lassan, nyikorogva megnyílott. Alul egy lábfej nyúlt he a résen, hogy az ajtót kijebb húzza, aztán lett csak láthatóvá a Nagybelű, akiről észre sem vették, mikor ment ki innen.

Ö nyomta le a kilincset a könyökével, a lábával meg kikanalazta az ajtót, mert mind a két keze tele volt mindenféle ennivalóval, amit a lenti élelmiszer-üzletben összeszedett. Mindegyik hóna alatt két-két üveg pezsgőt is szorongatott.

Micsoda marha viccek ezek? >— förmedt rá a Vasfej ű, aki másodpercek alatt berekedt.

— Most tudtam meg, te hólyag, hogy a születésnapod van, és hoztam egy kis ünneplésre való anyagot.

— Honnan?

r— A lenti fűszerestől.

Hol a fűszeres?

— Mögötted, — intett a fejével a háta mögé.

Vasfejű máris hátrakapta a pisztolyát.

— Ne kapkodj! A fűszerest már kinyírtuk. Nyilván kiment a fejedből . . . Ott bent fekszik a többivel. Legalul van.

A Professzor félrehúzta Kürtőt:

— Magának volt igaza. Ezekkel nem maradhatunk. Már csak egy felső kabátot kellene szerezni tőlük, ha már a virágcsokrunkat nem adják vissza.

Ruhafélékről azonban tudni sem akartak a kamerádok. Ami van, az nekik is kell. A Nagybelű azt proponálta az öregúrnak, hogy a fűszeres fehér kabátját vegye fel magára. így orvosnak veszik, aki szabadon közlekedhet.

<—< Milyen fűszeres kabátjáról beszél?

Fejével ismét a szomszéd szoba felé billentett:

— Legalul van.

i— Normális maga?

— Miért? Magam is láttam, hogy az orvosoknak fehér kabátja van.

— A kórházakban, maga ütődött, de nem az utcán.

Erre a rendőr uniformisát ajánlotta fel cserébe.

— Nekem úgyis szűk.

— Megáll az ember esze. Ezeknek a fantáziája csak egy íűszerestől egy rendőrig terjed. Látott már öreg rendőri/ Rég nyugdíjban lennék . .. Ellenbén a barátommal ruhát' cserélhet.

Kurt nem akarta. A Professzor félrehúzta.

>—> Jobb ötletem van, mint a virágcsokor. Vegye csak fel az uniformist.

Milyen ötlete van?

Maga mint rendőr fog velem jönni, mintha letartóztatott volna. Kizárt, hogy ránk lőjenek.

r- De észreveszik, hogy nem tartozom közéjük.

—■ Majd azt mondja, a szomszéd városból rendelték ide. Még mindig nem lógta lel, hogy a veszéllyel kacérkodni kell? Ne pofázzunk tovább! Cseréljen ruhát a Nagybelűveü

Kürtőn remekül állott a rendőri uniformis. Ibolya még egy szolgálati pisztolyt is adott hozzá, muníció nélkül. Azt már kilődözték.

<— Gyerünk, Professzor úr!

A Vasfejű a búcsúzás pillanatában annyira meghatódott, hogy mindkettőjüket kétszer is megcsókolta. Sőt egy virágcsokrot már visszaadott volna, ami most már teljesen feleslegesnek bizonyult.

<— Akkor egy kis italt vigyenek magukkal útravalóul . . . Hé, adjatok egy üveg pezsgőt a gyerekeknek.

A Nagybelű éppen a dugójáról bontogatta a drótot, amikor kivették a kezéből, és Kurtnak adták, aki az öregúr kezébe nyomta:

—’ Hozzám, mint rendőrhöz nem passzol, majd megkérdezte a többieket:

— Hogy lehet innen normális úton az utcára kerülni?-—' Utánam! — vezényelt a Nagybelű, és előrement.

Az utcák már teljesen kihaltak voltak, akárcsak ostrom

alatt lett volna a város. Sehol egy lélek.

A Professzor egy pillanatra megállt.

Hová megyünk mi tulajdonképpen?

' A barátomhoz, aki már vár rám, aki még ma átsegít minket az orosz zónába. Ott már semmi bajunk sem j lehet.- Arra számított, hogy az öreg odalesz az ötletétől, de felháborodottan utasította vissza az ötletét.

— Oda nem megyek.

— Csak addig marad odaát, amíg itt elévül az esete.

— Nem érem meg.

— Mit akar/ A szabadságot, vagy a börtön-életet?

Én szeretem a hazámat, csak a hazám nem szeret

engem ...

Valahol a távolban lövés dördült el,

w Hallotta?

—- Hallottam.

—• Menjünk át a túloldalra! -— javasolta Kurt.

Rossz ötlet volt. Alig értek az úttest közepére, máris eléjük került egy mellékutcából váratlanul bekanyarodó rendőrautó.

Vaszary Gábor:

ÉDESANYÁNK

— Regény —

Folytatás —

_ Nem fog lezuhanni.

Nem érti, hogy vonz a mélység? ...

r—i Professzor úr, nem látja, hogy semmit se lát, ha lenéz, amitől el szédülhetne? . . .

— Mégse megyek tovább.

,—• Itt akar maradni/ Már alig látni . . .

— Van egy zsebkendője?

< Van. Minek?

*— Kösse be vele a szemem, hogy ne tudjak lenézni.

Kurt megdöbbenve rámeredt.

>— Bekötött szemmel akar a létrán lemenni?

Ha nem teszi meg, nem megy tovább. így aztán megtette, és ő ment le elsőnek a vaslétrán, arra vigyázva, hová lép az öreg úr bekötött szemmel. Következetesen a létrafokok mellé lépett volna. Minden esetben a bokáját megfogva kellett a helyes irányba terelnie a lábát.

A vaslétra nem vezetett egy udvarba, ahogy hitték. Alig pár méter után egy másik háztetőnél véget ért. Ennek a tetőnek a végében, a házfal elég széles párkánya hosszan előre nyúlott.

A Professzor négykézláb, szorosan a falhoz simulva haladt előre, nehogy valamiképpen lenézhessen a mélységbe, és elégedetlenkedni kezdett.

_ Éz az, amit nem bírok idegekkel. . . Én aszfalton járó embernek születtem ...

Mielőtt a párkány átfordult a ház másik oldalára is, kínos meglepetés érte őket.

Pár méterre előttük, egy ablakból kiáradó fénysáv állott az útjukba.

Át kell szaladni előtte!. . .

Szaladni? . .. Meg van maga őrülve?

Csak közvetlen az ablak előtt.

— Nem csinálom, i—- jelentette ki a házfalhoz lapulva. Egyre nehezebb eset lett, amióta legurult a háztetőről.

Állandóan a mélység szel ében nem sétálok.

— Hát mit akar?

— Bekopogok az ablakon, és megadom magam,

_ Megálljon! — kiáltott rá Kurt, mert a másik már tovább csúszkált a kivilágított ablak felé.

Pszt!

Lélegzet-visszafojtva hallgatództak, mert beszédfoszlányokat hallottak. A hangok után ítélve férfiak tartózkodhattak vaz ablak mögött.

—í Ez a ház á templomhoz tartozik, — jelentette ki a Professzor. Papok vannak odabent. Hallottam, hogy latinul beszélték. Rögtön meggyónok nekik, hogy ne pofázhassanak.

Ás öreg tQvább csúszkált. Már elérte a kivilágított ablakot, óvatosan bekukucskált, majd jobban előre hajolt, mintha; nem jól látott volna, és az arcát egészen az ablak üvegére, nyomta. Aztán elkezdett röhögni.

(ft ült a Vasfejű italokkal roskadásig megrakott asztal élőn, szivarral a szájában.

Jobbján egyik társa, akit Ibolyának hívtak, mert sohasem mosakodott. A balján a másik, akinek elpusztíthatatlan nagy étvágya miatt Nagybelű volt a neve. Az öregúr vidáman Fürt felé kiáltott:-é- Ide jöjjön* mert ilyet még nem látott.

Apuk or a bentiek az öregúrnak az ablaküvegére nyomott vigyorgó arcát meglátták, egy ideig bután rámeredtek, majd á*részegek mindent természetesnek találó tulajdonságával, nagy üdvrivalgással behúzták a párkányról Kurttal együtt.

—> Odanézzetek! — kiáltott fel elérzékenyülten a Vasfejű, kettőjük virágcsokrára mutatva. Sírni tudnék. . . Csak azt nem értem, honnan tudták meg, hogy ma van a születésnapom . . .

«I Italt a vendégeknek, ,— kiáltott fel Ibolya.

A Nagybelű egy rendőruniformisban díszelgett előttük.

Égy mozi épületének a padlásán voltak. Karácsony lévén, nem volt előadás, így nem volt mitől tartaniok.

— És holnap mi lesz? — érdeklődött Kurt.

,-i Akinek golyószórója van, az ne tojja össze magát, *-> ez Volt a Vasfejű véleménye, r- Nem szeretem a pelenkás kisfiúkat, r— tette még hozzá.

Egyébként a jövőt úgy képzelték el, hogy hajnalban lemennek az utcára, szereznek maguknak egy autót, és azzal tovább menekülnek.

— Kié?

Georg a felesége elé lépett:

Nem megmondtam neked, ne piszkáljátok a múltat?

A Professzor álmában felhorkant, átdobta magát a másik oldalára. A kisfiú felrettent, és riadtan nézett maga körül. Szép gyerek volt, szőke hajú, csodálkozó, kerek szegekkel. ' 1 ,

Ingét már nem lehetett elhallgattatrli. :

A gyerek a Müller úré. ,, .

Mintha mesziről beszéltek volna, úgy hallotta Kurt a, továbbiakat:

— Rosina nem tehet róla... A kisgyereknek majd

gondját viselem .. •, 1

Georg idegesen rácsapta a takarót a Professzor fejére, hogy a hortyogását tompítsa.

A kisfiú Kürtőt nem ismerte, és lemásZva fekhelyéről Ingéhez száladt, s a lábait átölelve felnézett rá. Mintha sejtette volna, hogy Kurtnak az életében teljesen feleslegessé’ vált. v

Pityergős > arccaL elgörb ült szájjal, ijedten figyelte a± idegen férfit, aki mér határozott a sorsa felett; de egyelőre íhég szófclan volt. . í:

Inge tovább beszélt:U; - , . .

—> Rosina nem akar hazugsággal új életet kezdeni. Ezért csak megbecsülés illetheti ... ’

Tovább is prédikált volna, mintha valami szent küldetésben lenne, de a férje durván rászólt:

<—> Befejezted már?

Kurt végre magához tért:

— Annak a gyerekét neveljem fel, aki tönkretette az - >

életem?... y.uS;

A Professzor álmában lekaparta a fejéről a takarót, és kéjesen csámcsogni kezdett.

Rosina majd megvigasztalja, — mondotta még Inge,

— és arról is gondoskodik, hogy hamarosan egy igazi gyereke legyen ... ,

Kurt Iélektelenül bámult a levegőbe. Mindenkit elvesztett, már csak az anyja maradt meg a számára.

— Elviszi a kisfiút? ,—■ okvetetlenkedett még tovább is Inge.

' Nem, — hangzott a kurta és határozott válasz. Induljunk! *—■ jegyezte meg Georg türelmetlenül.

Kurt még töprengeni látszott, mit tegyen, ahogy az alvó Professzor előtt állott. Ügy nézte az öregurat, mint egy haldoklót, akit nem Iát többé viszont. Aztán mégis megindult, és Ingéhez fordulva halkan megjegyezte:

Rosina nélkül nem kell az élet.

Szóval mégis megbocsájtott neki. Georg megkönnyebbülten lélegzett fel.

De a gyerek itt marad.

Feléje sem fordult, amikor elhagyta a lakást.

Elől ment Georg Kurttal, mögöttük Inge a gyerekkel. Ahogy befordultak a következő sarkon, máris szembe találták magukat az első nehézséggel.

^ Az ördög vitte volna el! ^ szitkozódott elfojtott hangon Georg, amikor nem messze tőlük, egy utcái lámpás fénykörében rendőrt látott valakivel élénk beszélgetésbe elegyedve.

Nyomban visszafordultak.

— A gyereket most nem viheted hozzánk súgta Georg a feleségének, amikor észrevette, hogy nála van. >— Azonnal vidd vissza, és fektesd le újra, de vele se maradj. Később majd elmegyek érte... A lakás kulcsát tedd a lábtörlő alá ...

•—i Megvárom, míg elmegy a rendőr!. . .

— Nem akarod megérteni, hogy senki sem láthat együtt a gyerekkel? A vesztünket akarod? . . .

Az asszony nem akart a gyerektől egy pillanatra sem | megválni, akit már kiharcolt magának. Az idegei felmond- I ták a szolgálatot, és kirobbant belőle az indulat.

— A gyereket nem hagyom el.

Folytatjuk —>