Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)
1979-03-01 / 9. szám
197P; MÄRGTUS i. MAGYAR ÚJSÁG 5. oldal: PÓK ~ REGÉNY -& ÍRTA: VASZARY GÁBOR r~> Folytatás <—> Thérése egy pillanatnyi habozás után letette a könyveit, babáját az ágyra és a tűzhely közelében körülnézve, előszedett egy kis kanalat és készségesen az öreg felé nyújtotta. i Köszönöm, i—i motyogta az öreg és jobban szemügyre vette a gyereket, r— Ki ez a gyerek? ’i—i Zabálj! Ne érdeklődj! Adjatok a gyereknek is valami ennivalót, r-< szólalt meg Mioheí, a gyerek szolgálatkészségétől megpubítva. Nines, >—■ fejelte röviden Marie. «— Felesleges, hogy zabáljon, reggeli után ki lesz rúgva, <—> emlékeztette Micbelt előbbi szavaira. — Azért még ebet, ha ki is rúgjuk, —« mentegetődzött Micbel. r-t Nem vagyok éhes, — jelentette ki dacosan a gyerek. A konybaszoba udvar felőli ajtaja nyitva volt, hogy kiszellőzzön az égett ruhaszag és megmutatta az előtte elhúzódó kocsiút darabját, ahol ebben a pillanatban tűnt fel, nyaka közé húzott fejjel madame Rose Labaume, szapora léptekkel. Pillanatig volt csak látható, de éppen elég volt arra, hogy az asszony észrevegye. Lecsapta az asztalra bögréjét, kenyerét és felugrott ültéből. Nyomorult dög! Megállj csak! Fene a büdös, ravasz pofádat! i—( ahogy utána rohant, a küszöbről még viszszaszplt: Mire visszajöttem, ne lássam itt ezt a kölyköt, — ezzel már kint is volt és szaladt az udvaron át az utca irányába. < Ki ez a ronda nő? <-> kérdezte a gyerek őszintén. Pépin kéjes vigyprral Micbel felé bökött. Most ez is megkapja a magáét. <— Ennek a felesége itt. r- Akkor is ronda, — állapította meg újra a gyerek, a legkisebb gátlás nélkül. Np, mit szólsz hozzá? — jegyezte meg Pépin Micbel fejé fordulva. Most rajtad a sor, hogy beszélj. Micbel nem válaszolt, arcvonásai azt sem árulták el, hogy mire gondolt. Talán fel se vette, vagy igazat adott neki, mindenesetre feleslegesnek tartotta Mariét megvédeni, mert maga is belátta, hogy pár szóval ez teljesen lehetetlen feladat. Pépin se hitte volna el, bármit is mond. Szótlanul jovábh reggelizett. Az öreg pokob zajt csapva, vadul kavargatta a teáját, mintha tisztára megveszett volna, aztán reszkető kezével megemelve, gyorsan kortyingatott belőle. Isten csodája volt, hogy ki nem öntötte, mert ügyetlenségében is ügyességre szokott Amikor pár kortyot megivott, kenyérdarabokat apríthatott bele és összekeverve gondosan az egészet, azt halászgatta ki kanalával, gyorsan kapkodva utána a szájával, mint madár a csőrével az eledel után. ^ Möbel és Pépin szótlanul ettek-ittak. csak a kanalak csörrentek meg néha a bögrék oldalán, hogy végül égy ujjal az oldalához szorítva kihajtsák az utolsó cseppet is belőle. Az öreg készült el elsőnek és elégedetten csámcsogva nézett körül, van-e még eshetőség egy kis pótadagra. Nem volt. Amint megbizonyosodott ebben, a gyereket nézte, Pépinhez fordulva útbaigazításért. Ki é ez a gyerek? — Nem a jiéd. Nyugodj meg! Thérése-t illedelmességre oktatták az iskolában; helyesnek tartotta, ha bemutatkozik. <—> Madame Moisier lánya vagyok, mondotta és csodálkozott, hogy az öreg ügyet se vetett rá. Nem hallja, r— világosította fel Pépin. — Töksüket. — Süket? #—r a gyerek tekintetébe őszinte szánalom vegyült. Pépin ezekután szakszerű előadást tartott az öreg süketségére vonatkozólag. Úgy kell beszélni vele, hogy a Száját lássa annak, aki hozzá szól, akkor megérti. —> Látod a tökfedőjén ezeket n Ielógó szalagokat? Ott kell meghúznod, amelyik oldalról beszélni akarsz vele. Az Üreg meg csak a szádat nézi, hogy leolvassa róla a szavakat. Ide figyelj! előre hajolva ültéből éppen elérte egyik Michel, aki eddig szótlanul cigarettázva, hallgatta őket, inpst letört egy darab kenyeret és az öreg felé hajította, ahogy állatok elé szórják az ételt. A kenyérdarab a földre esett, de az öreg szokatlan fürgeséggel utána kapott, hogy megkaparintsa, Pépin azonban elkapta előle. — Előbb énekelj! Aztán megkapod. Az öreg hosszan, kutatva megnézte őket, mielőtt elhatározta volna magát. Legjobban a gyerek jelenléte zavarta. Kissé elfordult tőle, hogy ne lássa, amikor bizonytalan, remegő hangon rákezdte a Marseillaiset. Allons, enfants de la Patrie Le four de gloire est arrivé. CorRre nous de la tyrannie L étcndard sang lant est lévé . . . MEGRENDELEM Vaszary Gábor; A PÓK című könyvét . . példányban. Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et. Kötelezem magam: a megjelenéskor átveszek .... példányt és az értesítéskor elküldök példányonként $12.50-et. NÉV . ....................................................................................... CÍM ........................................................................................... VAROS ................................................................................... ÁLLAM, ZIPSZAM............................................................... Hirtelen abbahagyta és eszelősen felnevetett, fogatlan ínyét megmutatta, aztán gyors mozdulattal elkapta Pépintől lelógó szalagját és rántott egyet rajta. Az öreg ijedten odakapta a fejét. — Na, látod, — magyarázta a gyereknek. Sajnálom, szegényt. —- Sose sajnáld! Nagy gazember az öreg. Amint valami ennivalót lát, rögtön megeszi. Egybélű, mint a rák. Na, beszélgess egy kicsit vele! Nem buta ember ez. Sokat megélt. Ha iszik, még énekelni is tud, .—■ újra megrántotta az öreg fityegő szalagját. — Hé, öreg! Nem akarsz énekelni? Sötéten maga elé meredt, mert rögtön megérezte, hogy cirkuszi mutatvány készül az idegen gyerek mulatságára, akiről nem mondják meg, kicsoda. ~ Nem. Pépin nem hagyta abba, ha valamit tervbe vett és tovább is nógatta. r— Kap sz kenyeret. Hosszan megnézte őket; tréfálnak-e, vagy komolyan beszélnek. <—< Na, énekelj! — Hol a kenyér? Nekem nincs,' — jelentette ki szomorúan a gyerek és le nem vette a szemét az öregről. Az öreg Pivois, aki élénken figyelemmel kísérte őket, most váratlanul az asztalra csapott nyitott tenyerével, erősebben, mint hinni lehetett volna, mert komolyan vette őket: ,—- Úgy van! Pusztítsátok el egymást! Mindenki dögöljön meg, aki csak él ezen a tetves világon! Vegyétek ki egymás belét! Ne könyörüljetek meg senkin! Mindent fel kell robbantani! — az utolsó mondatot már valósággal extázisbán mondta: >—i Én nihilista vagyok! A gyerek dermedten nézte ezt a hirtelen támadt eszelős jelenetet, aztán olyan élesen felsikított, hogy Micbel és Pépin riadtan fordultak feléje, attól tartva, valami kül önös baja történt. <— MegálJjatok! Ne bántsátok egymást! Hát ezért kiáltott rájuk? Csodálkozva néztek össze. —> Az iskolában azt tanultuk, hogy civakodni nem szabad. I /— Én nem civakodom, >—• méltatlankodott Micbel csak kibontom a hasát. <—' Tilos. Micbelt már nem érdekelte tovább a gyerek, Pépint akarta elintézni. — Te a nép ellensége vagy. a kenyérdarabot, mohón letépve belőle egy darabot, a szájába dugta mocskos kezével. A gyerek megdöbbenve nézte a jelenetet. Egy pillanatra megmutatkozott neki a va ló élet, amelyet gondosan elrejtettek előle. Pép in elégedetlennek látszott; megvakarta az állát és köpött egyet. Michel rögtön megértette, mert eligazodtak már egymás érzésein szavak nélkül is. — Mire köptél? i—> Royalista vagyok. A másik lassan felállt és elővette hosszúnyelű kését. i— Miért vagy te royalista? Pépin is csendesen beszélt, majdnem egykedvűen, amikor szintén elővette a maga kését. Dehogy is bántották volna egymást, csak komédiáztak a gyerek előtt. Szerették egymást, a maguk módja szerint. >—i Te miért vagy köztársasági? — Én is a nép vagyok, < kiáltott fel a másik, — Szabad polgár. Megmondhatom, amire gondolok. Miért vagy te különb, mint én? ... •—1 I etű, ,—- Michel végigmérte és újra helyet foglalt az asztal mellett. Egyszer kinyírlak. «— Ott leszek, — harsogta Pépin kését visszadugva zsebébe. kiabálj! i—< szólt rá a gyerek, i— O kezdte, — mutatott Michelre. <— Te kezelted. — Az öreg kezdte. Ebben megegyeztek egyöntetűen. Thérése az öreg elé lépett és meghúzta hozzá legközelebb eső, Ielógó szalagját. Már nem sajnálom, hogy süket vagy. Az öreg nem értette, mit mondott neki. — Ki -mondta? — méltatlankodott. Pépin felállt és szó nélkül lökött egyet rajta, a másik szoba irányába. i— Eredj aludni. Nem kellesz itt. Kétszínű disznó vagy. I ársadalmi féreg. Viszályt szító, vén kutya. Thérése őszinte felháborodássál nézett végig rajtuk. <— Szép kis társaság vagytok ti, mondhatom. Tizenegyedik fejezet Az öreg Pivois, akit kilöktek a szobából, pár perc múlva újra megjelent és a tűzhelyhez sántikálva, vizet ivott, ma jd| leült az ágy végébe, így jelezve, hogy mégis ott marad. Márj nem törődtek vele. Indulatuk hamar támadt, hamar oszlott el. Valahonnan, a közeli szomszédból harmonikázás hallatszott. — A Lőcslábú zenél, — jegyezte meg csendesen Pépin. Mindig ugyanazt a dallamot játssza, sokszor szünet nélkül, egyfolytában. Ma korán rákezdte. A gyerek összeszedte újra az előbbi izgalmas jelenetben szétszóródott könyveit és illedelmesen megkérdezte: — Hány óra van, kérem? Pépin szerint ennél feleslegesebbet nem is kérdezhettek volna tőle. r— Minek? — iskolába kell mennem. *— Jelenleg nincs órám. Michel a tűzhely körül kotorászott gyufa után és onnan szólt vissza. <—• Ha kimész a ház elé az udvarra, megláthatod a templomtorony óráját. A gyprek kiment, megnézte és visszajött. Köszönöm. Még van időm, leült az ágyra. — Kérem, felelete udvariasan Michel. Thérése mintha azon gondolkozott volna, megmondjon-e valamit, vagy sem. Aztán mégis megmondta. <— Kalappal nem szoktak szobában ülni. *— Ez sapka. < Az iskolában tanultuk, < ránézett Pépinre is, aki •* szelíd megadással levette sapkáját. Erre Michel is levette i az övét. Nem mintha belátták volna, így helyes, vagy sokra , tartották volna, miként vélekedik róluk a kölyök, de egyik j se akarta kitenni magát annak, hogy esetleg olyasmit mondjon neki, amire nem tudnak hirtelenében mit válaszolni. Ettől kitelik. Vigyázni kell erre a kölyökre, úgy fog az esze, mint a borotva. Egy-kettőre odamondogat az embernek. Férfi legyen a talpán, aki válaszával megállja a helyét. Egy se akart a másik szemében szégyenben maradni. Ez iskolába jár, sok mindent tud, nem kell ujjat húzni vele. Ott ültek békésen, négyesben, a távoli harmonikázásra figyelve. Furcsa kora reggeli hangulat volt, lényegében nem más, mint más reggeleké, de mégis valahogy különleges, de nem lehetett volna meghatározni, miben van a különlegessége. _ Oh, Istenem! — sóhajtott fel a gyerek és mindketten feléje fordultak, r— Mi van? — Eszembe jutott valami. Nem kérdezték, mi jutott eszébe. Biztos, valami kellemetlen dolog. Nőknek csakis ilyesmi jut az eszébe és ez is már nőféle, akárhogy veszi az ember. A nyelvét már felvágták. Nem kell ezt félteni, ha eszébe jut valami, segít ez saját magán is. — Ott maradt a babám ágya, szólalt meg újra a gyerek. >—< Nem lesz hol feküdnie az éjszaka. A saját fekhelye, úgy látszik, nem nyugtalanította. Hol maradt? érdeklődött Michel. Otthon maradt és bezárták a lakásba a rendőrök. Erre ne legyen gondod, jegyezte meg egy kis idő múlva. — Majd utána nézek és elhozom neked. —< De le van pecsételve az ajtó. < Nem is az ajtón kell bemenni. Hát hol? /— csodálkozott a gyerek. _ A háztetőn át, a padláson keresztül. Ott nincs pecsét. És elhozod nekem? <—r El hát. Leltár van? —- kérdezte. < Az mi? <— Felírták a rendőrök, mi van a lakásban? Nem. <— Akkor jó. Majd elhozom neked a babád ágyát. Pépin is elgondolkozott valamin és magától ajánlkozott. j—i* Majd én is elkísérlek. Az öreg Pivois lassan elbóbiskolt és mellére bukott a feje. A gyerek a könyveit rendezgette. Micbel titokban intett Pépin felé, hogy beszélni szeretne vele, erre felállt és átült hozzá az asztal végébe, háttal a gyereknek. Hogy került ide ez a gyerek? — érdeklődött halkan a másik. r— Mondtam már. Lekapták az anyját. r— Mennyit kap? —- Öt-hat évet adok neki. —* Öt-hat évet? ,—• Testvérek között. í— A gyerek tudja? — Nem tudja. Minek tudja? Iskolába jár. — Ronda ügy. I A gyerek már előbb is felfigyelt kettőjük sugdolódzá-, ;sára. Nyilván vele kapcsolatban beszélgetnek és azért nem| akarják, hogy ő is hallja. Egy darabig figyelte őket, talán elkapja egy-egy szavukat, de mivel nem hallott semmit, felállt és odament hozzájuk. — Miről sugdolództok ti itt? Nem rólam? — Csak úgy beszélgetünk, — jegyezte még Pépin. Ami éppen az eszünkbe jut. <—> Társaságban nem illik sugdolódzni. I r— Ha nem illik, mondd meg neki, biztatta a barátját Pépin. — Te kezdd el, nógatta a másik. Pépin megvakarta a feje búbját, furcsa, kényeskedő grimaszt vágva, hogy éppen neki jut a legkényelmetlenebb feladat. >—> Az anyádról kérdezz! ~ Hol az anyám? ~ Ül. — Hol ül? Hallgatták mjnd a ketten. Végül Michel szólalt meg: —> Ezt nem tanítják az iskolában? ~ Mi van az anyámmal, azt mondd meg! <—> Lecsukták.- Kik?- A hekusok.- Miért? <—> Azt talán hagyjuk. Pór évig nem lesz anyád. A gyerek egyikről a másikra nézett, hogy komolyan így értik-e, aztán nagyon nehezen jött ki belőle a kérdés. í—< És addig egyedül leszek? 1 i hazudtok nekem. Az anyám azt mondta, estére haza jön.- Mit mondhat egy anya? —- filozofált Pépin elmélázva. r— Mondjátok meg, hol van az anyám és én elmegyek érte. —< Pépin magyarázd meg neki, hogy hülyéket beszél. Ahogy a könyveket a kezében tartogatta, az egyik megcsúszott, majdnem elejtette. Nem sírt, sőt megdöbbenést sem árult el arckifejezése, inkább lélektelen ül bámult rájuk, mintha csak nézné, de nem látná őket. A szája széle észrevehetően remegni kezdett, végül legörbült, mintha eltörték volna, szemét hirtelen lehunyta és két kövér könnycsepp végigszánkázott arcán, cikcakkban meggyorsulva, mint esőcsepp az ahlak üvegén és lepottyant a cipője orrára. —- Pépin, mondd meg neki, hogy ne bőgjön, mert azt nem bírom. —< Nem bőgök, clühösködött a gyerek és összeszorította a száját. Az öreg Pivois álmában előre esett és egyszerre kinyitotta a szemét.- Mi van a gyerekkel? érdeklődött. Nem válaszoltak rá. Thérése Moisier kisasszony tizenkét esztendejének minden energiájával a sírását igyekezett visszafojtani. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Túl sokat kapott az élettől az első napon, amikor elzavarták az anyja mellől. Mondjátok meg nekem, hol a rendőrség! r— siránkozott. r- Jobb, sose tudni róla, *-< jegyezte meg csendesen; Pépin és megesett a szíve rajta. Gyengéje volt, ha könnyeket látott, éppen azért, mert őmaga sohasem jutott még el odáig. Nagy dolognak vette és mélységesen megindította. » Az öreg Pivois-t piszkálta a kíváncsiság, odasántikált; Pépin mellé és újra megkérdezte: i—< Mi baja a gyereknek? r— De nagyon kiváncsi vagy. Nem jó, ha valaki sír. Michel is meghatódott és izgett-mozgott a széken, kö-. hintett, az orrát kifújta, végül is meg kell magyarázni a gyereknek, amit még nem tud. Gyere csak ide! <—< magához hívta. Thérése engedelmesen eléje állott, míg egyik kezefejé-; vei a könnyeit kente szét az arcán, a másikkal ügyetlenül markolászta a könyveit. — Minek neked a rendőrség? — Adják vissza az anyámat! — Nem adják vissza, i—< Miért nem? Kicsi vagy, ezt nem érted. A gyerek váratlanul toppantott egyet és a könyveit is; a földre szórta. ‘ í— Vissza kell, hogy adják nekem! h kiáltotta elszántan és vadul. — Nem adják vissza. Nem érted, hogy ezt nem érted? /—< Te érted? Én értem. I— Akkor segíts rajtam te. Menj te a rendőrségre! —' Én? —■ döbbent meg őszintén Michel és odébb húzódott tőle. — Te. Pépin jónak látta, ha figyelmezteti qket. Nem lesz jó vége. Nagyon belemélyedtetek. —• Én nem megyek a rendőrségre, jelentette ki Michel, erre a gyerek elbőgte magát. — Ne bőgj már megint! Hiába is mennék. Nem adják vissza az anyádat nekem se. <—> Neked se? <—! csodálkozott. És soha? i— Azt nem mondtam. Kicsit várni kell. . . >—i Meddig kell várni? <— Pár évet. . . Majd csak eltelik az idő . . . Egyikük se tételezte volna fel, hogy Thérése éppen ebbe nyugszik bele, amikor halkan kijelentette, milyen végső elhatározásra jutott: r— Meg fogom várni, —- aztán megnézte mindegyiket és határozott hangon még hozzátette: — De ha nagy leszek, megbosszúlom az anyámat. És ti segíteni fogtok nekem, i— Na, Pépin! Mit szólsz ehhez? Magánügy, ^ állapította meg a másik. —< Öszebőgted a pofádat. Fújd ki az orrod, mert taknyos vagy jegyezte meg szeretettel Micbel. Nincs zsebkendőm. <—< Pépin, adj neki! Pépin előkotort a zsebéből egyet. Nem tudni, mióta hurcolhatta magánál, a hajtásánál szürkés volt a színe, de amint kibontotta, úgy fehérlett, mint a kirántott csirke melíehusa. — Nesze! — nyújtotta feléje. — A monogramját ne nagyon mutogasd. A gyerek hangosan, egészségesen kifújta az orrát. —> Nekem már iskolába kell mennem, jegyezte meg később. — Hát menj! Aztán ide visszajöjjek? — Hát hová akarsz menni? r— Nem tudom. i—> Na, látod! — De ti nem szerettek engem mondta Michelnek nyomatékkal. ' ' Miért? Te talán szeretsz engem? A gyerek elgondolkozott egy keveset és mégegyszér megnézte. —- Egy kicsit már szeretlek, i— aztán mindjárt Pépinre mutatott, r— De ezt még nem tudom szeretni. ' Nem is muszáj, nyugtatta meg Michel. Pépin ellenben cseppet sem találta megnyugtatónak, hogy ilyen hamar napirendre tértek a személye felett. — Furcsák vagytok ti, <-< jegyezte meg, <-c ahogy így elnézlek benneteket. De azok ketten nem is figyeltek rá. A gyerek össze-' szedte, Isten tudja hányadszor, a könyveit és kijelentette: —> Akkor ide visszajövök, már megindult, amikor eszébe jutott még valami, r— A babámat hova tegyem? —- Add ide, majd én elteszem neked, <—' ajánlkozott Micbel. — De jól vigyázz rá! é- óvatosan a kezébe adta. Ez a legkedvesebb babám. A ruháját én varrtam neki. Ninette a neve. Az öledben tartsd! . . . Ne úgy tartsd, fejjel lefelé! . . . Neked talán még sohasem volt babád? — Volt neki, —■ vetette közbe vigyorogva Pépin, r—> de nem úgy tartotta. . >—< Ne röhögj rajtam, i—< kapta fel a fejét Michel. A fejedhez vágom a babát. A gyerek mélységesen felháborodott ezen a kijelentésen. ■ — Az én babámmal akarsz verekedni? Vigyázz magadra, mert mindjárt nem szeretlek . . . Rendesen tartsd a babámat! — hirtelen más is eszébe jutott, r— És csúnya szavakat sem szabad mondani. Az iskolában tanultuk. Ud variasnak kell lenni. Evvel nem, ,—■ mutatott Michel a barátjára. — De kell. Ö a te felebarátod. — Ez nekem nem a felebarátom, tiltakozott erélyesen, mintha valami nagy sérelem érte volna. —< De igenis, hogy az. Nem az. Pépin is megelégelte ezt a hosszú vitát és beleavatkozott. <-- Minket ne piszkálj egymás ellen. A gyerek mérgesen toppantott egyet. <—> Igenis, a felebarátja vagy. <—> Hagyjuk rá, Pépiní i—> Hagyjuk! Elégedettnek látszott, hogy elérte a célját, de aztán eszébe jutott még valami. Te se szeretsz, (Folytatjuk)
