Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)

1979-02-15 / 7. szám

1979. FEBRUÁR 15.

MAGYAR ÚJSÁG

5. OLDAL'

PÓK

REGÉNY

IRTA:

VASZARY GÁBOR

— Folytatás p—>

— Soká fog az tartani. ?

p— Micsoda? — fordult feléje az asszony.

p— Míg érte jön az anyja.

/— Miért? Mi van az anyjával?

p— Lebukott, — jegyezte meg egykedvűen, majd bogy elfogta a gyerek riadt tekintetét, közelebb hajolva az aszszonyhoz, csendesen hozzáfűzte még: p-p Öt-bat évet adok neki.

Marie pár pillanatig rámeredt, mintha nem fogta volna fel mindjárt az értelmét, aztán egyszerre felcsattant:

OK, hogy a fene egye meg azt a büdös Rose-t. Hát ezt találta ki nekem ez a tetves kutya? Hát nem elég gondom, bajom van nekem enélkül is? felkapott egy darab fát a tűzhely elől és azzal hadonászott.

> Ezzel a hasábfával verem szét a fejét, ahol meglátom azt az ocsmány dögöt. Mindenki a maga szomszédján segítsen. Az ő szomszédja volt. Ki akar bújni aló la. Mi hasznom volt nekem belőle? Semmi közöm hozzá. Nincs az a pénzt, amiért vállalom, — aztán a férfihez fordult és a hangja rekedten rikácsolt.

r- Rögtön vidd vissza hozzá!. .. Vidd innen, mert nem állok jót magamért.

Pépin jónak látta, hg nem vitatkozik vele. Nincs ebben az asszonyban semmi jóérzés, semmi jóindulat. Agyoncsapná még ezt az ártatlan kölyköt is. Máris elkapta a gyereket karjánál és lódított rajta egyet az ajtó felé. Most meg a gyerek fog bőgni, állapította meg. Micsoda cirkuszba keverte önmagát meggondolatlan kijelentésével. Hát kellett ez neki?

Annál jobban csodálkozott, amikor a gyerek sírás helyett harcias magatartást tanúsított.

p—< Na! p— kiáltott rá Marie-re, mert a váratlan lökéstől elejtette a könyveit, p— Mit lökdösöl engem? Nem a te lányod vagyok.

i—< Na, ezt se kell sajnálni. Ez is nő. Ennek is van már szája. És milyen mérgesen tud nézni, kicsi létére.

p— Semmi közöm hozzád, p— rikácsolta az asszony, p— Erigy innen, hogy sose lássalak.

p— Én se titeket, — kiáltott vissza a gyerek. Úgy festett, visszaütni is kész, ha megütik. Marie még egyet taszított rajta, hogy egyenesen Pépinnek esett, de a könyveit már erősen magához szorította.

p— Vidd innen! A nyakamon marad végül, p— Nem mondanád meg, hova vigyem? p— Akárhová.

p-~ Én vigyem? Menjen magától, amerre kedve tartja. Lába van ennek is, p— és az asszony felé lökte.

A gyerek villámló szemekkel szembe fordult vele. Ösztönösen megérezte, hogy a férfi a gyengébb ellenfél.

Ne lökdöss, mert visszalöklek, p— kiáltott rá.

— Elég volt! — harsogott Marie, p— Vidd! Vidd! Hogy a ménkű csapjon valamennyiőtökbe!

Ekkor már Pépin kifelé tartott a gyerekkel. A fene, aki ilyenkor az asszony közelében marad.

*— Megmondhatod annak a vén dögnek, ha elkapom Valahol, kitekerem a nyakát. Tisztességes eljárás ez? Úri modor ez? A nyavalya essen belétek! . ..

Még akkor is kiabált, amikor már nem hallhatták. Pépin zsebredugott kezekkel elől lobolt, nagyokat lépve, közben halkan fütyürészett, szokása szerint, bármilyen hangulatban volt. i

A gyerek a nyomában járt. Utálta ezt is, aki előtte járt, de nem tehetett egyebet. Most mennek újra otthont keresni számára. Úgy látszik, mégis a hajlott hátú öregasszonynál kell maradnia. Meddig? Összeráncolt homlokkal, nagyokat lépegetve haladt a férfi nyomában. Az álom is . kiment a szeméből, éppen elég izgalomban volt része. Fázott is, éhes is volt, de magának tartogatta ezeket az új, eddig kevésbé tapasztalt érzéseket. A mama minden bajtól megóvta. Sírás fojtogatta, ha rágondolt. Ilyenkor fel sem kellett kelnie. Ha csókkal ébresztette, finom, meleg kávét reggelizett vajaskenyérrel a jó meleg ágyban. A szobában már minden rendben volt. A mama korán kelt és szünet nélkül dolgozott.

Megérkeztek madame Rose Labaume háza elé, de Pépin hasztalan kopogott az ajtón, senki se bújt elő. Végül is megúnta.

— Most mi lesz? p— kérdezte a gyerek felé fordulva, aki szótlanul állott mellette. p— Itt nem ájihatunk Ítéletnapig. Gyere!

A gyerek nem kérdezte, hová, merre, csak szótlanul követte. Mindegy, hogy hová viszik, úgyis elszökik onnan. A következő háznál Pépin ment be egyedül.

<—< Maradj csak kívül. Jobb, ha nem látnak mindjárt. Itt nem sokáig kellett várakoznia, hamarosan visszajött és beszámolt útjáról kérdezés nélkül is.

MEGRENDELEM

Vaszary Gábor: A PÓK című könyvét . . példányban.

Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et.

Kötelezem magam: a megjelenéskor átveszek .... példányt és az értesítéskor elküldök példányonként $12.50-et.

NÉV ...........................................................................................

CÍM -.............. .........................................................................

VÁROS ..................................................................................

ÁLLAM, ZIPSZÁM ...........................................................

p— Ezeknek se kellesz. Gyere tovább!

Egy házzal tovább mentek. Ott se időztek sokáig. Pépin rövidesen megjelent és megvakarta a feje búbját.

p— Népszerű asszony lehet az anyád. Nem sokan szeretik.

Még egy útjuk volt. Ez jóval több sétába került. A gyerek csak arra ügyelt, hogy kiismerje magát a kanyargó utcák között.

Itt már tovább elidőzött Pépin. Amikor kijött, nem sokat magyarázott, csak annyit mondott:

p— Gyere vissza! Egyelőre nem érek rá sétálgatni veled. Majd később megpróbáljuk újra.

Hát senkinek sem kell egy tizenkétéves lány, ha madame Moisier az anyja, ez most már kétségtelen.

Nyolcadik fejezet

Marie indulata nem könnyen csillapodott le. Csapkodta az edényeket és egymagában is tovább szitkozódott. Akkor is veszekedett láthatatlan ellenfelével, amikor Michel váratlanul megjelent az ajtó küszöbén és az egymagában piszkolódó asszonyt meglepetten hallgatta, megállapítván, hogy senki sincs vele.

p- Mit jár a szád ríiegint? p— kiáltott rá. Magadban is pofázol?

Az asszony megfordult, de se meglepődést, se örömet nem árult el a tekintete. r~> Razzia volt.

Michel egy pillanatra megállt és körülnézett a szobában, mintha valami külső jelből akarta volna megállapítani, rosszul végződött-e rájuk nézve a dolog, vagy sem. De nem sokra ment vele, ezért szükségesnek mutatkozott, hogy megkérdezze:- Találtak nálad valamit?

i—' Korábban keljenek. Mit hoztál?

Vagy nem hallotta, vagy válaszra sem tartotta érdemesnek, a tűzhely mellől felszedte papucsait és nekiült, hogy a cipőjét lehúzza.

<— Hoztál valamit? p— kérdezte az asszony még egyszer.

— Enni adj! Addig ne dumálj. Forró teát kérek. Azt

hiszem, megfáztam az éjszaka. *

Ügy vette ki szavaiból az asszony, hogy mégis hozott valamit, ha igényeket támaszt. Egyelőre beérte ennyivel is.

Reggelre világosodott már odakint. Jó soká elmaradt. Öreg ember és, hogy úgy piszmog a dolga körül, más már kétszer is megfordult volna. Nem látszott elégedettnek, ahogy a cipőjét huzigálta és papucsot húzott fel. A vödör vizet átvitte szobájába és lavórba öntötte.

p-l Miért nem vetted fel a jäger ingedet? <—< rivalt rá Marie, de ezt a megjegyzését is inkább perlekedő természete szülte és nem az aggodalom mondatta vele. Ha megbetegül, ápolni kell, és az ő munkáját nagyobbítja vele.

Michel nem reagált rá, ingét a nyakánál és az ujjainál visszatürte és egy mosdókesztyűfélét beszappanozva tisztálkodni kezdett. Az öreg Pivois még mélyen aludt, a feje búbjáig betakartan egy szebb világban időzhetett, mint emez, ahová sorsa kötötte. Nem zavarta a zaj, süket, tompa világban élt, legfeljebb boldogabb álmaiban hallja a szót.

Az asszony megint a kútra ment teának való vízért. Azt öntötte lábasba, aztán ráeszmélt, hogy tea sincs a háznál, a cukor is megfogyatkozott, mert szükségben rendszerint egyszerre fogy ki minden a háznál. Még ezért is el kell mennie.

Hét óra öt percet mutatott az ócska vekker, az üvegje is eltörött. Ezt is tétlenül nézi ez az ember és hetek óta csak ígérgeti, hogy hoz helyette másikat. Ez már megérett, hogy a szemétre hajítsák:

Felkapta a szatyrát, hogy átnézzen a zsidóhoz a város végében. Az már ilyenkor árusít és nem kéri mindjárt a pénzt.

p— Egy reggeli lapot is bozz, /-* szólt rá Michel, p— Nem tudom, agyonvágtam-e valakit az éjjel.

Megállt előtte és végignézett rajta. Nem szólt semmit, mert túl sok mondanivalója volt.

Michel már kispolgári kényelembe helyezte magát. Nem ízlett a cigarettája, mert üres volt a gyomra, p-p Meddig kell még a reggelire várni?

' Száz kezem nincs. Nem érted, bogy razzia volt az éjjel. Ki se aludtam magam.

Erről eszébe jutott valami más is és megállt a konyha ajtóban.

p— A Clignancourt-i vénkisasszony ki csapta agyon? p- Agyoncsapták? — úgy tetszett, csodálkozik, bár mérsékelten. Éhesen nem nagyon érdeklődik az ember mások baja iránt. Ehhez telt has kell. p— Ha tudsz róla, beszélj!

<— Semmi közöm hozzá.

—• Azt jól tudom én is, p-p megállapítása inkább szegénységi, mint erkölcsi bizonyítvány volt. Aki feladja, háromezer frankot kap érte.

p— Járjanak utána. Nekik fontos.

Most beljebb jött az asszony és szatyrát is letette. p-p Már megint bőkezű vagy? Már megint szórni akarod a pénzt? Talán olyan sok van belőle?

~ Ne járjon a szád!

p— Mások feladtak volna már téged háromezerért, bár egyet se érsz.

— Teát!

p— Arra felelj, amit kérdeztem tőled, p— Arra feleltem. Teát. p— Nem látod, ho gy most megyek a boltba? p-p Nem nagyon látom. Egyre pofázol.- Oh, ho gy a nyavalya essen beléd . . . p— Diskurálunk, vagy reggelizünk?

p-p Hozz vizet, ahelyett, hogy a napot lopod te is! Ma ki kell mosnom a koszos dolgaitokat.

Michel Barbant szokatlan indulat fogta el. p-p Azt a büdös mindenit ennek az egész tetves társadalomnak! Én menjek vízért is, aki egész éjszaka talpon voltam?' Mire jó a naplopó apád? Csak zabái itt és még te is kényezteted?

Helytelen szemrehányás volt. Jóra ébred az öreg is. Eddig se lehetett arról szó, mintha nagyon kényeztették volna. Megkapja majd a magáét, ha felkel.

p-p Ne velem kiabálj! p— kiabált vissza az asszony, p— Rúgd ki, ha nem birod a pofáját. Csak nekem teszel szívességet vele. Ki tart vissza?

p-p Majd egyszer kivágom a betett ajtón, p-p jegyezte meg Michel lényegesen halkabban és ezzel a megjegyzésével pontot is tett a haragja után, amely hamar elszállt, mint a füst. Nem így az asszonynál, aki napokig elrágódott valamin. Meg is kapta mindig a méreg adagját. Most is újabb csapás érte. Észrevette, hogy a török sálnak nyoma veszett.

p-p Uram, Istenem, ez a büdös Rose ellopta a török sálamat.

p-p Minek barátkozol tolvajokkal? p- jegyezte meg Michel.

p— Oh, hogy a nyavalya essen belé, —- máris szaladt kifelé fürgén, hogy annak is utána járjon.

Úgy látszik, nem lesz itt reggeli egyhamar.

Hideg volt a tűzhely is. Az asszony még be se gyújtott. Káromkodott egy cifrát, aztán papirosféle után nézett. Az öreg Pivois újságpapírba csomagolt téglája esett a keze ügyébe. Lefejtette róla az itt-ott megégett papirost és benyomta a tűzhelybe, pár apró fát tett föléje és alágyújtott. A fa nedves volt és nehezen gyulladt. Ott guggolt előtte, minden szakértelem nélkül piszkálgatva, amikor Pépin a gyerekkel újra visszajött, visszatérve kiindulási pontjukhoz.

Pépin megkönnyebbült, amikor egyetlen barátját minden baj nélkül újra otthon látta, de érzését nem juttatta kifejezésre. Nem szokás az errefelé. Nem is köszöntötte, ez is felesleges, ha valakit állandóan Iát az ember, p-p Nem kell senkinek, p— jelentette Michelnek. p-p Mi nem kell? p— érdeklődött visszafordulva a tűzhely elől, ahol guggolt, p— Ez a gyerek.

Pépin diszkréten hozzá hajolva, a fülébe súgta:

— Lekapták az anyját. Nincs hová mennie.

p—p Hm. p-p Michel elgondolkozva nézett végig rajta, aztán határozott, p— Ha jólelkű, kedves, itt maradhat, p-p egyben jelezte ezzel azt is, hogy végzett a problémával és a tűzhely felé fordult újra.

Thérése ahelyett, hogy boldogan fellélegzett volna, mert váratlan vége lett eddigi céltalan sétálásának, meglepetésszerűen ellenkező véleményt nyilvánított.

p— Nem leszek se jólelkű, se kedves . . . Ti rondák vagytok.

Mind a ketten meglepetten néztek rá.

— Ez még pofázik is, p— állapította meg Pépin. Michel a ház urához méltó határozottsággal röviden

pontot tett a vitás ügy után.

—p Akkor menjen a fenébe a gyerek, p— A fenébe se megyek, jelentette ki ugyanolyan határozottan Thérése Moisier kisasszony.

Ez már több volt a soknál. Michel ünnepélyes arccal az asztalhoz lépett és helyet foglalva mellette, a kabátja egy gombját szándékozott felvarrni, ezzel jelezve, hogy az ügy további menete nem képezheti érdeklődése tárgyát. Egyszer már határozott, kár erre újra visszatérni.

Sokáig csend volt, csak Michel bajlódott avval, hogy tűbe fűzze a cérnát, mintha ott sem lettek volna a többiek.

Pépin igyekezett kiköszörülni a méltóságukon esett csorbát, előre lépett és kedvesen feléje hajolva megkérdezte a gyerektől:

p— Szájon kapjalak? p-p Próbáld meg! Én is szájon kaplak, p-p Csend legyen! p-p szólt rájuk a ház ura. <— Nem tudok varrni.

Pépin ezek után leült az ágy szélére, hogy kényelmesebben csavarjon cigarettát magának. Utóvégre nem rá tartozik a dolog.

p-p Jó pofa ez is, p— jegyezte meg csendesen, maga elé nézve.

A gyerek nem elégelte meg ennyivel sem és rögtön visszavágott rá:

p— Nem vagyok jó pofa.

Mi a fenének harciaskodik ez is? Hiszen nincs hová mennie.

p— Hát mi vagy? — érdeklődött Pépin.

—p Semmi közöd hozzá.

így is jól van. Kár rá szót vesztegetni, majd visszajön nemsokára az asszony és rövidesen elintézi. Asszonynépnek való az efféle erőszakolt dolgoknak végleges megoldása.

T Kérése kettőjük között állott, könyveit és babáját magához ölelte szorosan, mintha attól tartott volna, elszedik tőle és komor, ellenséges arccal maga elé meredt. Nem hagyta magát, juszt se.

Nemsokára visszatért Marie, telt szatyrával és egy egy nyitott újsággal kezében. Első kérdése Pépinnek szólt:

— Mi az? Már megint itt vagytok?

p-p Rose nincs sehol, p— jelentette Pépin és gondosan megnyálazta a cigarettáját. i—> Minek hoztad vissza?

—p Nem sétálok vele többet. Megúntam. p-p Vidd az Angyalhoz.

— Voltam. Köszönik, nem kell.

— Akkor vidd a Lőcslábúhoz.

p-p Neki se kell. Van már ott egy gyerek. A sajátjuk. Az is sok nekik.

p-p Akkor vidd a menhelyre, p-p csattant fel az asszony, p-p Menhelyre nem megyek, —< vágott vissza a gyerek.

— Téged nem kérdeztelek. Akinek apja sincs, az ne beszéljen. És anyád sincs.

Pépin is ráhagyta.

p— Ügy van. Árva vagy. Kár volt pofázni.

— Nem vagyok árva, p- kiáltott fel. — Anyám van.

— Már nincs. Gondoskodjanak a hekusok rólad, p— Hol az anyám?

p— Majd mindjárt megmondom, — és eléje állt, de Pépin közéjük lépett, hogy elejét vegye a felesleges beszédnek.

— Szűk ségtelen a gyereknek tudni. Iskolába jár.

— Azt látom rajta. Azért tanította az anyja, hogy büszke legyen és megvesse a többieket. Nézzétek csak, hogy áll itt! Máris felveti a gőg . . . Pépin, vidd innen! A pofáját se bírom.

Ez a mondat váltotta ki a gyerekből a legmerészebb kijelentést.

p— Én se bírom a te pofádat.

Marie maga is meghökkent tőle. Ilyet még nem mondtak neki soha. Hamarjában nem is tudott mit válaszolni rá és Michelhez fordult.

íp— Hallottad, hogy mit mondott ez nekem?

p-p Hallottam, p— egykedvűen tovább bajlódott a gömb felvarrással. Részben egy véleményen volt a gyerekkel és az is imponált neki, hogy őszintén kiállt az igaza' mellett.

Marie odament a tűzhely mögé, felemelt egy nyeles lábast és szép csendesen oda állt Pépin elé:

p-p Te, Pépin, ha nem viszed el ezt a ronda kölyköt • innen azonnal... !

Pépin be se várta a végét, felállt és a gyereket kézen- ! fogva, szó nélkül elindult vele újra. Mit vitatkozni vele? j Még botrányba rántja őket, rendőr jön ide, a többit nem < nehéz kitalálni. Nincs ennek a nőnek magához való esze. ;

Mindketten eltűntek az ajtó mögött. Michel utánuk nézett, aztán egykedvűen varrt tovább.

Marie szokása szerint nem tudott mindjárt semmi felett napirendre térni és az ajtóba állva még utánuk kiabált: >

— Vissza ne hozd újra, mert megkeserülitek, hogy a ’ nyavalya essen belétek. Disznók vagytok valamennyien. Te i is, p— fordult Michelhez, aki rögtön abbahagyta a gombvar- 1 rást és a pápaszeme fölött megnézte alaposan.

p— Ezt nekem mondod, aki családias vagyok? p-p Hol voltál az éjszaka? /—< rivalt rá az asszony, az előbb hozott újságra csapkodva, p— rue Corvisart 14. szám alatt?

Michel megdöbbent a pontos címen, p-p Ott. írnak róla? p— egy pillanatig se gondolt arra, ] hogy újságba kerülhet. Kényelmetlenül érezte magát, p-p A i büdös mindenit.

p— Ide figyelj! p-p mondotta vésztjósló hangon az asÉ- " szony és az újságot olyan dühös, gyors mozdulattal lapozta fel, hogy el is hasadt. — Ide figyelj, te vén hülye, p-p és fennhangon olvasni kezdte:

p— “Éjféli látogatás. Pierre Bertrand, lakik: rue Cot visart 14 szám alatt, éjfél tájban szokatlan zajra riadt fel álmából. Amikora lakása alatt levő üzlethelyiségébe lépett, éppen egy távozó félben lévő betörőbe ütközött. Rövid dulakodás után az ügyefogyott tolvaj a rablott holmi hátrahagyá sával ész nélkül elmenekült. Kár nincs”, p— fejezte be az olvasást.

p— Hallottad ezt?

— Hallottam. Szóval nincs baj, —p láthatóan megkönnyebbült. p-p Féltem, hogy egy kicsit megnyomtam a fejét.

p— Azt írták, kár nincs. Megértetted? p-p Meg hát. Rendben van.

Marie az újságlapot csapkodta az orra előtt, p— Mi az, hogy rendben van? Azért lopsz,diogy kár se legyen? És még a lapok is megírják rólad, hogy ügyefogyott vagy? Tisztességes ember vagy te? Mire vagy te jó? Komolyan veszed te az életet? Én tartsalak el téged is öreg napjaimra, a naplopó apámmal együtt? Mit tudsz te félretenni? Ez nem nyugdíjas állás. Meddig bírod még? A szemed se jó, a kezed is reszket. Az lesz a vége, egyszer lekapnak. Hát komolyan veszed te az életet? . . . Más még a vasárnapot is kihasználja. Te rest vagy. Neked eszedbe se jutna vasárnaponként templomba járni.

Michel megdöbbenve kapta fel á fejét. . p— Templomba járni?

p— Jellemző, hogy ezt még kérdezed, p— mély lélegzetet vett, hogy tovább folytassa, de valami különös szag megütötte az orrát.

A tűzhelyben végre lángra kapott a nedves fa és meggyulladt tőle az oda elrejtett sok drága holmi is. p— Micsoda szag van itt? . . . Valami ég. p-p Ég hát, — nyugtatta meg gyanútlanul, p— Begyújtottam a tűzhelyen, mert neked még arra sincs gondod.

Rohant a tűzhelyhez és vadul kicsapta ajtaját, de már késő volt. Egyetlen lángtengerben úszott minden.

p-p Tudod, mit égettél el, te vadállat? . . . Ide rejtettem a hekusok elől a selyemingeket, a cipőket, kalapot és te alágyújtottál az egésznek . . . Oh . . . Oh . . .

Olyan nagy csapás volt, hogy szavakat se talált hoz-' zá. Két kézzel a fejéhez kapott és különös, nyöszörgő hangon tört ki belőle a sírás.

Marie hosszú idő óta először sírt. Michel megzavarodva állott a tűzhely előtt, miután ő is belenézett a Iángtenger be. Ezen már emberi lény nem segíthetett többé. És az volt a legrettenetesebb, hogy az asszony nem átkozódott, nem ordított, csak csendben sirdogált.

Ezt a tragikus pillanatot találta legmegfelelőbbnek az öreg Pivois, hogy megjelenjen a szoba küszöbén.

Ruháján folt hátán folt volt. Már azt sem lehetett volna megállapítani, melyik az eredeti szövet és melyik a folt. Piszkos, gyűrött arccal állott az ajtóban és az asszonyt eszre sem vette, aki az ágyra borulva sírt, hogy megrázkó dott belé a teste. Valóban szánalomra méltó volt Marie ebben a pillanatban.

Az öreg Pivois egyszerű közvetlenséggel Michelhez fordult.

p— Reggeli van?

Nem sok kedve volt válaszolni rá, hogy mégis megtette, ** csupán az asszony idegölő, halk sírásának akart véget vetni vele. Falán, ha az apjára terelődik figyelme, átkozódva neki támad. Ezt jobb szerette volna.

Régen sírt ilyen halkan az asszony, emlékezni sem akart rá.

Mogorván, nyersen szólt rá az öregre, p—p Ne tőlem kérdezd, a lányodhoz fordulj!

Az öreg közelebb sárttikált Michelhez, szürkére koszosodott kötött sapkájával a fején, két oldalt Ielógó színes szalagjával.

— Úgy beszélj, hogy a szádat lássam, mert nem értem, mit mondasz.

p— Egyen meg a fene, úgy, ahogy vagy. p— Ezt megértettem, p- állapította meg csendes megadással az öreg és olyan nyugodtan, derülten foglalt helyet az asztal mellett, mintha csak azt mondták volna neki: Ma jó színben vagy, öregecske. Foglalj csak helyet az asztal mellett.

Az asszony közben egyre sirdogált.

(Folytatjuk)

/