Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)
1979-12-13 / 47. szám
1979. DECEMBER 15. MAGYAR ÜJSAG 3. ÖLDAfl ÉDESANYÁNK REGÉNY ÍRTA: VASZARY GÁBOR — Folytatás <—> Először az asszony szobájának ajtaja előtt .állott meg, és lélegzet-visszafojtva Kallgatódzott. Aztán vándorolt a lakásban tovább, míg benyitott a férfi szobájába, aki riadtan fordult feléje, amikor meglátta; mintha valami újabb bajt jelenteni jött volna. t— Mit beszéltél vele? i—> kérdezte a férfit. r— Nincs magánál . . . — Semmit se mondott? . .. — Bocsánatot kért. ~ Ez? Ne beszélj így róla! H,át bocsáss meg neki, és menjen el! . . . Hová menjen? .. . Senkije sincs . . . Itt nem maradhat ... Ijedten nézte. Hová lett a kedvessége és szelídsége, amiért megszerette? Ha nem megy el... , én megyek el. . . <— indulatoskqdott. Megpróbálta lecsillapítani, de nem lehetett. Helga szívében nem volt szánalom a másik iránt. Gyűlölte mint egy nőstény állat, ha elharapják mellőle a párját. Taktikát változtatott, mihelyt elfogta a férfi riadt tekintetét, a csókjaival akarta visszaszerezni. Bebújt az ágyába, hogy odaadja a testét. Megőrültél? r— Tudni akarom, hogy még az enyém vagy . . . — Menj vissza a szobádba. Sírásra görbült szájjal, arcába lógó, kusza fürtökkel, könyörögni kezdett: _ Ne hagyj el! . . . Ha nem halt volna meg a kisfiú, sohasem jött volna vissza . . . Ne felejtsd el! Én nem hagytalak volna el soha . . . Az asszony állapota másnapra sem javult. Csak teát ivott, és idegcsillapítókkal élt. Sovány karjain kékesen kiütköztek az erek, és megnyúlott arcán a láz rózsái égtek. Beszélni akkor sem volt kedve, amikor teljesen magánál volt, és lehunyt szemei mögül kibuktak a könnyei. Helga valahogy megnyugodott. A férfivel együttesen viselték a gondját, és lopva egymást figyelték. Margaret a’ lány jelenlétét fáradt mosollyal tudomásul vette. Helga hozzáhajolt, és megcsókolta. Utána a férfit kerestfe a tekintetével, hogy megértesse vele, mit tett érte. A harmadik este váratlanul visszaesés (állott be az aszszony állapotában. Megint félrebeszélt, az ágyából is kiugrott, majd sikoltozni kezdett. < Hol a gyerek? Meg fog halni. . . Helga összehúzott szemöldökkel nézte, mintha a meghatódottsága ellen küzdött volna, és kiment a szobából. U.'Kezdődik a cirkusz, — jegyezte meg később epésen, amikor a férfi utána ment. — Hagyd abba! — szólt rá nyersen. Menj orvosérti . . . r— Én ? j _ Nem látod, hogy vele kell maradnom?... — Telefonálni se tudsz? . . . •— A vonal süket. Az orvos nem lakik messze. Menj érte, hogy azonnal jöjjön el. .. Választ sem várva visszament a feleségéhez. Helga meg sem mozdult, hogy eleget tegyen a kérésének. A beteg lázálmában kétségbeesetten a kisfiát hívogatta. Egyszerre elpárolgott a szívéből a gyűlölet. Előtte állott újra az elfelejtett kisgyerek. Erik-Paul, kétfelé szakított, rövid tartalmú parányi életével. A torkát fojtogatta a sírás, a kabátját a lépcsőházban rántotta magára, amikor az orvosért szaladt. 15. Fejezet. Paul visszaemlékezett elmúlott életére. Amikor megismerte a feleségét, nyár volt. A pasztellkék, felhőtlen égen erősen tűzött a nap. A hőség elől, lelegzetelakasztóan jó volt a tó átlátszó, hűs vizében al.ómerülni. A strand meleg homokjában szanaszét heverő, kenyérhéjbamára sült férfiak és nők között vidáman sikoltozó gyerekek futkostak. Öregurak szemükre héizott szalmakalappal az újságjukba mélyedtek, elhervadt asszonyok az ifjúságukat gyászolták. A fiatal lány a barátnője társaságában jött a tó partjára. Elmaradt tőle, így utánakiáltott: < Margaret!. . . Szép lány volt, sötét szemekkel, ifjúsága puha, ringó járásával. Egy ideig a nyomába járt, holott tudta, megszólítani nem fogja- , , Kicsónakázott a mélyre, és behúzta az evezőket. Apró hullámok lottyantak-csobbantak a szelíden ringó csónak oldalán. Ekkor látta újra a fiatal lányt. Egyenletes, nyugodt tempóban úszott el mellette. Éppen megfordította a csónakját, hogy megegyszer lássa, amikor egy sikolyt hallott. ( Alig pár méterre tőle fuldoklott a fiatal lány. Habozás nélkül a vízbe ugrott, holott olyan jó úszó nem volt, hogy életmentésre is vállalkozhatott volna. A fiatal lány görcsöt kapott a lábába, és kétségbeesetten belekapaszkodott, amikor elérte. Lehúzta volna a mélybe, ha nem jönnek kellő időben mások is a segítségükre. így ismerkedtek meg. Amikor Margaret elvesztette a vőlegényét, szótlanul kisérgette templomokat járó útjában. Némán figyelte, amint a megholt vőlegénye örök békéjéért, lehajtott fejjek buzgón imádkozott. A beteg barátnőjét látogatta meg egy este. Ott érte a légitámadás, ennek köszönhette, hogy életben maradt. Hazaérve a házuk romjai közül, kézilámpások imbolygó fénye mellett ásták ki a megcsonkított holttesteket. ,—- Vigyázat! ,—- kiáltott fel egy rekedt férfihang. A következő pillanatban hatalmas robajjal omlott össze egy megmaradt falrész, s a törmelékek szürke porfelhőivel eltakart mindent maga körül. A borzalmak éjszakája volt. Mindazok, akikhez tartozott, itt hagyták egyedül. Csak szerelmes kísérője maradt mellette, akiről az apja utolsó napján még tréfásan megjegyezte: r-i Illő, hogy annak add az életedet, akinek ezt másodszor köszönheted. A templomokat látogatni ráérsz még. Majd ha több halottad lesz. Majd ha öregasszony leszel. Szavainak utólag nagy jelentőséget tulajdonított, mert másvilági üzenet lett belőle. így vette vissza számára az egyik halott a másik halottól a fiatal lányt. Margaret vőlegényének emléke elgyengült az új halottak mellett, akik egyszerre megsokasodtak körülötte. Nem kellett megöregednie értük. A templom-látogatásokat kibővítette a temető is. — Többen vannak a másvilágon, akik szerettek, mint az élők, mondotta. Különös házastársak lettek. Az asszony, lánykorában vidám természetű, jókedvű teremtés Amit, mint feleség csak panaszkodni tudott. Akkor tanult meg újra mosolyogni, amikor első gyerekét megszülte. Nem sokáig, mert kéthetes korában elvesztettp. Második gyerekénél szorongó félelme a hónapok számával egyre növekedett. Ekkor kezdődött el egy kis trombita furcsa története. Az apósánál a padláson egy öreg koffer mélyén hevert. Már két nemzedék trombitált vele. Margaret ereklyeként vette át a kis trombitát az apósától. ,—- Már az apámat is idegesítette annakidején. Ez lesz a talizmánom. ,—- Amíg ez a kis trombita megvan, nem lehet velünk semmi baj. Amikor a fiát a világra hozta, akkor is az ágya mellett volt a kis trombita. Később is mindenhová magával vitte, ahol a gyerekével huzamosabb ideig tartózkodott. Egy nyaralásuk alkalmával észrevette a kisfiú egy bőröndben, és addig jajgatott érte, míg a kezébe nem adták. Aztán már nem is akart többé megválni tőle. —> Hagyd nála, mégiscsak az övé, szólt rá a férje, de nem szívesen tette, és rövidesen igaza lett. r-* Na, itt van ni! kiáltott fel kétségbeesetten, amikor egy csónakázás alkalmával a gyerek a kis trombitát beleejtette a tóba. Elég volt a férjének a felesége feldúlt arcába tekinteni, hogy gondolkozás nélkül, úgy ahogy volt, ruhástól utánaugorjon. Majdnem a csónak alá került, de kis trombitát sikerült megmentenie. Már minden baj elmúlott, Pál a parton nyugodtan cigarettázott, de az asszony holtraváltan járkált körülötte. Önmagának sem tudott semmit sem megbocsátani. Heteken át váratlan pillanatokban megállt a férje előtt, hogy bűnbánóan megcsókolhassa, r— Majdnem meghaltál te is. Ez volt a múlt, amire a felesége ágya mellett emlékezett. Hová lett azóta a kis trombita? Előtte feküdt a beteg, az egykori szép fiatal lány, az elmúlott napok emlékeivel, amelyek csak most utólag szépültek meg, ahogy egyre csémyább lett az élet. Itt voltak újra az emlékek, de minden varázsukat elvesztették, és velük veszett az egykori fiatal lány. A feleség is, aki nem ismerte a megbocsátást. Egy nyári délelőtt sörért mént le. >— Sweety, hol vagy? hívta a feleségét, amikor viszszatért. A konyhából suhant eléje, a kezében egy edénnyel, amiben tésztát kavart, mert szenvedélye volt süteményeket készíteni. i— Itt vagyok. <—- Vándorcirkusz van a városban. A délutáni előadásra elmegyünk a gyerekkel.- Ah! — mondotta felcsillanó szemekkel, és rögtön csókra nyújtotta a. száját, majd halkan megkérdezte, hogy a gyerek meg ne hallja: i—' Szeretni fogsz mindig? Amíg élek. M égis megcsalta, és egy pár szerelmes óráért eladta a boldogságát. Ez indította el a tragédiájukat, amely a gyerekük sírjáig vezetett, d iltott csókokból sírkereszt lett. Mozdulatlanul feküdt előtte a felesége, mintha már meghalt volna. Szorongva figyelte alig észrevehető lélegzését. Elővette az apja levelét és újra átolvasta: Nem lett volna szabad, Margaret ebben az állapotában hozzád utazzék. De betegebb lett volna, ha visszatartjuk. Levelem végére anyád is ír pár sort, akit ez a tragédia ágynak döntött. ” Az anyja a következőket írta: “Azt hiszi szegény feleséged, minden az ö hibájából történt, így még, súlyosabbá teszi a keresztjét. Mindent tegyél meg, hogy megnyugodjék a lelke. Szeressétek egymást, úgyis olyan kevés öröme van az életnek. Goirdoljatok halott kis gyereketekre, aki mindkettőtöket egyformán szeretett. Halottaink tanítanak még minket a szeretetre. Most vette észre, hogy az asszony nézte. Megjött az orvos, és injekciót adott a betegnek. Helga megleste, amikor kikisérte, és magához hívta, behúzta mögötte az ajtót. ,—' Nekünk kell elmennünk innen, < súgta. <— A gyerek már úgysem él, aki hozzákötött volna . , . Adj neki meg mindent, amit csak akar. . . Mindent megkap, ha elválik tőled . . . A férfi szótlanul hallgatta. Nem árulta el, mi megy végbe a lelkében. *—- Megmondod neki? —' Az ünnepek után . . ' jegyezte meg kelletlenül. Most nem szerette a lányt. A beteg éjszakája nyugodtan telt el. Másnap volt karácsony. A fenyőfa már két nap óta csupaszon állott a szalon sarkában, feldíszítésékez senkinek sem volt kedve. Ezen a napon at asszony már beszélt a férjéhez, egy pár lényegtelen szót. Helga jelenlétét nem látszott szívesen venni, bár megjegyzést nem tett rá, csupán lehunyta a szemét, ha meglátta, vagy a férjét kereste a tekintetével, mintha tőle várt volna valami felvilágosítást. Érzéseit nem volt szokása kimutatni. Előzmények nélkül robbant ki belőle a keserűség olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekre már senki sem gondolt volna, és azt hitték, ő is elfelejtette. Ezen a napon már rendes ebédet kapott, Helga hozta a közeli restaurantból. Pál szervírozta. A lány a konyhában evett, utána a szobájába vonult vissza. Margaret felkelt pár percre, és körüljárta a lakást. Most vette csak észre, hogy mindent átfestettek, átrendeztek, amióta innen elment. Megnézte a szalonban a csupasz karácsonyfát is, aztán visszament újra a szobájába, és többet nem mozdult ki onnan. Estefelé, amikor villanyt gyújtottak, vette észre Pál a kis trombitát a karácsonyfa alatt. Megzavarodva vette a kezébe. r-i Te tetted a kis trombitát a fa alá? <—> kérdezte a feleségétől. Az asszony némán bólintott. <—< Nálad volt? Önála. r—< Eriknél? így szólította először a fiát, ahogy az asszony hívta, mióta ellenségeskedett vele. A felesége megértette, és szelíden kijavította: < Paulnál. De a tekintetét elkerülte. 1 6. Fejezet. Szél kerekedett, és lefújta a havat a háztetőkről. Lassan besötétedett, és félő gondolatok jártak a nyomába. Margaret a karácsonyestét a szobájában töltötte. Ki tudja, mire gondolt, ahogy nyitott szemmel feküdt az ágyán, míg végül is elaludt. A házmester feljött, hogy bejelentse, bérlője akadt a fordítási irodának, és butorhasználattal az ünnepek után átveszik. Helg a átadta neki az ünnepi ajándéknak szánt összeget, amiről eddig elfeledkezett. Az asszony visszatérését titokban tartották előtte, mégis tudott róla, és jobbulást kívánva elment. i—i Látod, hogy nem maradhatunk itt, <— jegyezte meg a lány kedvetlenül. Mivel nem válaszolt rá, közelebb lépett hozzá, és észrevette a kis trombitát a kezében. —> Ezt kerested annyit? —' Ezt i— Hol találtad meg? >—• Lent volt az irodában. ~ Ott én is kerestem, > a szemöldökét összehúzta. >—< Nem ő hozta vissza? <—< A szekrény mögé került, i hazudta. Mert nem akarta, hogy a feleségéről beszéljen. De Helga mégis szóbahozta. ■>—> Hol van? :V \ r—* Alszik. Meddig leszek még veled? I udod, hogy szeretlek. Megint összehúzta a szemöldökét szokása szerint, ha valami nem tetszett neki. —- Meddig fogsz szeretni? Mindig. : ji Meddig lesz az a mindig? . . . Ha nem válik el tőled, sohasem lehetek a feleséged. Sokáig nézte, míg megkérdezte: >—> Nekünk se lesz karácsonyunk? . . . A férfi egy rezignált gesztussal válaszolt. .—' Mégis fel kellett volna díszíteni a fát. Ha akarod, még megtehetem, ^ ajánlkozott. Megvan hozzá minden . . . .—1 Már elkéstünk vele . . . Késő is van . .. —< A feleségedet kihívod majd . . . Amit nekem vettél ajándékul, azt odaadod neki . . . Később majd mi ketten karácsonyozunk . .. Szelíd és kedves volt hozzá, ahogy megszerette. Kis- Iányosan féloldalt hajtott fejjel állott előtte, jobb kezét az asztal lapján végighúzta, mintha megsimogatta volna. Rossz érzésétől felszabadítottan átölelte. Miért ne lenne kedves vele? Nem tehet róla, hogy probléma lett belőle. Vele volt a nehéz napokban is. Nem sok öröme volt, amiért szerette. Itthagyhatta volna, és most is itt van, hogy tovább is szerésse. Egymást átölelve állottak a csupasz fenyőfa előtt, a besötétedett szobában, és odakint különösen fújt a téli szél. Szereted, ha fúj a szél? suttogta a lány. — Miért kérdezel ilyeneket? Félek a jövőtől... Sohasem hittem volna, hogy ilyen lesz az élet. .. A csókjai elf.árasztották, a vállára hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtva súgdolódzott tovább: ' Kár, hogy az én gyerekem is elveszett í.. Ne gondolj arra, ami elmúlt. Fiatal vagy még . . . — elhallgatott. A leány felemelte a fejét, és rácsodálkozott. i—1 Lesz még gyérekem? . . . Esküdj meg! r— és belekapaszkodott. Maradj meg mindig kedvesnek . . . Olyannak, amilyen most vagy. . . Ne tedd nehezebbé az életünket. ■—1 Nem vagyok mindig kedves? r— kérdezte, és mindjárt maga válaszolt rá. ,— Azért nem vagyok mindig kedves, mert nem könnyű téged szeretni... i—' Ne hidd, hogy nem gondolok a sorsunkra, ha nem is beszélek róla . . . Majd később minden megváltozik . . . Most nem szabad bántani, mert beteg . . . *—• Neked is fáj az élet? A jövőről beszélt, amiben maga is hinni szeretett volna. ' Miért? kérdezte, és szépen csillogott a szeme. *—> Hogy meggyógyuljunk, élni merjünk . . . Mesélt tavaszi reggelekről, virággal borított nyári völgyekről, vasárnapi harangzúgásról, csillagos, nyári estékről, őszi alkonyatokról, álomszagú téli délutánokról, békéről, megnyugvásról és szeretetm.. ■— Sokat fogjuk az erdőket járni. Friss tejet fogunk inni, és falusi templomokban fogjuk megköszönni az Istennek az életet... Te újra vidám leszel és gondtalan . .. Nem fogod összehúzni a szemöldököd, mint most is, és megtanulsz újra mosolyogni. .. Pár pillanatra tétova mosoly suhant át a lány arcán, és fáradtan ráejtette a fejét a vállára. r— Adj meg neki is mindent, hogy meg ne átkozzon minket! . . . Már belefáradt a hitegetésbe, és megbotlott a fantáziája. Már csak lelketlenül ismételgette: Mindent itthagyunk . . . mindent . . . Nem kell semmi, ami volt... — elcsuklott a hangja, és elsírta volna magát, mert jól tudta, hogy hazudik neki. Tudta, hogy mindez megvalósíthatatlan, mégse akarta elveszíteni. A lány is megérezte a gyengeségét, és megcsókolta szelíden. i— Nem karácsonyi mesét mondasz itt nekem? . . . Csak azért, hogy megvigasztalj, mert szeretsz . .. ,—' Nem, nem ... !—> új erőre kapott. ,— Hinni kell az életben . . . Ha elgyengülök, majd te megsegítesz . . . Téged szeretlek, őt csak sajnálom . .. >—> Ne felejtsd el, ha a kisfiú nem halt volna meg, sohasem jött volna vissza ... És arra is gondolj, ahogy a szerelmünk elkezdődött, úgy nem folytatódhat tovább. Nem lesz Isten áldása rajta . . . Még sohasem hagytam karácsonykor egyedül az anyám, és most ezt is megteltem érted . . . Ha elhagytalak volna, elveszítelek . .. Félek most is, hogy megbocsátasz neki, mert gyenge vagy ... Kedvesen és szelíden beszélt hozzá, mint nem is olyan régen. Mégis úgy tűnt fel, mintha hosszú idő telt volna el azóta. Az ablak on át beszűrődő fény a fenyőfa misztikus árnyékát felvetette a mennyezetre. Helga hirtelen felkapta a fejét, és hallgatódzott a sötétben. — Hallod? . . . i—> A szél zúg odakint. . . •—> Figyelj csak!. . . Valahol zenélnek ... <— Nem hallom. <-> Nagyon messze van... Igazán nem hallod?... Biztosan a rádió játssza valahol ... Olyan ismerős a melódiája .. . Már tudom. A gyerekkoromra emlékeztet. Volt egy régi képóránk, az játszotta ezt a menüettet. Ez a képóra most is megvan még az anyámnál . . . Hirtelen nagyon elkedvetlenedett. <—• Miért éppen most jött vissza a feleséged? — kérdezte halk szemrehányással a hangjában. Nem lett volna szabad karácsonykor egyedül hagynom az anyámat . . . Hideg van . . . , fázom ... Később gyere be hozzám!.. . Inkább aludj! Egy pillanatig még gondolkozott valamin, ami foglal koztatta, de mégsem beszélt róla. Jó éjszakát! csak ennyit mondott még. > Halkan nyitódtak, és csukódtak az ajtók, aztán csend lett újra. Nem tudták, hogy utoljára látták egymást. Hplga fázósan összehúzta magát a takarója alatt. Boldog karácsonyt azoknak, akiknek nem kell a szeretetükkel elrejtőzniük. Odakint misztikus zajokat csapott a szél, meghimbálva az utcai lámpás fényét, amely imbolygó árnyakat vetett a falra. Megholtakra emlékeztető éjszaka volt, és eszébe jutott a meghalt kisfiú is, akinek bevetett ágya még itt volt pár lépésre tőle. Az enyémnek se neve, se sírja. Az álla remegett, a szeméből kiszaladtak a könnyek. Egy anya a távolból is megérzi gyermeke boldogtalanságát, akkor is, ba már nem eh Örök kapcsolata*van azzal, akit egyszer a világra hozott. A gyermek is hozzá jnenekül bajában, hogy megsegítse. A lány azt hitte, élőnek üzent, de panaszai egy halotthoz jutottak el, aki búcsút venni jött tőle. A halott anya megérkezett a városba, végigment a havas utcán, befordulj a kapun, feljött a lépcsőfokokon, és benyitott a szobába, ahol boldogtalan lánya gyötrődött, lehajolt hozzá, hogy utoljára megcsókolja, és visszatérjen a sírjába. Helga hirtelen felült az ágyában, és felgyorsult szívveréssel a lelkiismerete szavára figyelt: , Volt egyszer egy kisleány, aki a boldogság keresgélése közben elvesztette a szívét. Nem tudta, hogy a bűn szavai kedvesek és megtévesztőek. Nem tudta, hogy harcot kezdeni senki ellen nem szabad. Nem tudta, hogy a boldogságnak nem lehet mások boldogtalansága az ára . . . Hirtelen elhatározással kiszállt ágyából, és felöltözött. Dolgait összecsomagolta, kabátját magára vette. Hideg, szeles téli hajnal volt. Az asszony felriadt, amikor az előszoba ajtaja bekattant, és felsikoltott. „ Valaki jár a lakásban .... ,—• és belekapaszkodott a férjébe, aki pillanatok alatt mellette termett. — Rosszat álmodtál. . . — A halott gyerekem jött vissza. Nehezen tudta megnyugtatni. Lihegve kapkodott a levegő után, majd fuldokló zokogásba tört ki. ' Nem fogom elfelejteni soha .. . Ne sírj!. . . Szánalomért könyörgő tekintete hosszan megpihent rajta. így kért tőle bocsánatot, mert másképp nem tudott. Helga a behavazott utcán járt, az arcába fújt a hideg szél és megrángatta a kabátja szárnyát, mintha búcsúf vett volna tőle. A városi hídnál visszafordult. Fordítási Iroda olvasta utoljára. Csodálatosan ragyogtak a csillagok a havas há'tetők felett. •—> Folytatjuk
