Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)

1979-07-05 / 27. szám

1979. JÜLIÜS 5.

MAGYAR ÜJSÄG

5. ÖLDAC

PÓK

^ REGÉNY ~

IRTA:

VASZARY GÁBOR

ELKÉSZÜLT

A 316 oldalas könyv egész vászon kötésben 12 dollár az előrekaíkulált 15 dollár helyett.

MEGRENDELEM

Vaszary Gábor: A PÓK című könyvét . . példányban.

Mellékelem az árat és a postaköltséget: $12.00 "P 0.66.

NÉV .................... ..............................................

CÍM ....................................................................................................

VÁROS .............................................................................................

ÁLLAM, ZIPSZÁM...................................................................... * i—

t-> Folytatás <—>

Marie annyira elmerült saját gondolataiba, bogy nem sokat törődött a gyerek jelenlétével. Ideges volt és túlságosan szótlan. Ezenkívül mintba valakinek a látogatására számított volna, mert több ízben is kinézett az udvarra és az utca felé bámult. Amikor visszajött, hamarjában azt se tudta, milyen munkáját hagyta félbe. Teljesen megzavarodott ember benyomását keltette. Ha szóltak hozzá, megrezzent és gyors, értelmetlen mozgással igyekezett zavarát leplezni. Elveszett, sajnálatraméltó teremtés volt és hiába próbálta másutt keresni a hibát, nem volt, akit átkozhatott volna érte.

Az elmúlott négy hónap csak szenvedést jelentett a számára. Az első hetekben megtévesztő boldogságban Párizs környékén éltek, ahonnan a Szép Fiú éjszakánként a fővárosba járt.

Egy hajnalon, hogy hazatért, szállodai szobájuk ajtaját óvatosan kulcsra zárta és kirakodott eléje: gyémántnyakéket, brilliáns-gyűrűket, arany karkötőket, láncokat, órákat szemet kápráztató egy halomba. Ennyi sok szikrázó ékkövet, aranyat, platinát még nem látott soha. Csodálatos, nyugodt életet Ígért a jövő. Üj ifjúságot, szerelmet és gondtalan, békés boldogságot. Michellel együtt töltött éveit mintha tökéletesen elfelejtette volna.

Ezek a napok emlékeztették fiatalasszony korára. Csak akkor élt ilyen szépen és harmonikusan, hogy nem voltak mindennapi gondjai. Elégedett és boldog régen volt már. Léon derék fiú, ügyes kezű, találékony, jobban hozzáillő társ. Azt hitte, kárpótolta a sors mindenért. Egyetlen éjszakán mesébe illő ékszereket hoz haza. Megbékélt, gondtalan napok várnak rá. Csak pár percig tartott boldog révülete, Léon kérdezés nélkül bevallotta, hogy mindezért a sok csillogó drága holmiért, amit itt maga előtt lát, megölt egy embert. Egykedvűen és hetykén beszélt, csodálkozott, amikor elfakult arcába nézett. Az asszony nehezen lélegzett és elhúzta kezét az ékszerektől.

Öltél?

<—< Talán félsz? lenéző mosollyal, fitymálva beszélt.

Marie lélektelen bámult rá és testét lassan kirázta a hideg, amikor szó nélkül újra visszafeküdt az ágyba.

Mit remegsz, te gyáva rongy? Különbnek hittelek volna, de csak a szád járt neked is. Ilyenek vagytok mind, — míg beszélt, eloltotta a villanyt és maga is lefeküdni készült.

r—i Nem kapnak el, nyugodt lehetsz. Értem a mó dját. Nem az első eset. Kár az izgalomért. Arra se jöttek rá soha.

— Kit öltél még meg? ^ kérdezte lélegzetvisszafojtva és kissé felemelkedett ágyából, a sötétbe meredve, mintha az arckifejezését kutatta volna.

Nem válaszolt rá mindjárt, előbb melléje feküdt az ágyba.

i— Meg fogsz nyugodni mindjárt. Rólam sokat írtak akkoriban a lapok.

Suttogó szavai éppen olyan undort váltottak ki belőle, mint teste közelsége. Michel már egyszer gyónt így. A kettő között nemcsak az elmúlott évek sokasága állt. Ez a vallomás más volt. A módja is nagyon különbözött, ahogy beszélt róla. Kétségbeejtő mélységet tártak elé a szavak. Szakadék szélén állt, szédülő fejjel, fogvacogva.

t— A clignancourti vénkisasszonyt én fojtottam meg.

<— l e? r— súgta a sötétben és megmozdulni sem mert. Ki kellett volna ugrani az ágyból, magára kapkodva ruháit és elmenekülni előle. Akkor még nem lett volna késő.

*—■ Remélem, tudod, hogy közös a sorsunk? Ha fecsegsz, megjárod te is. De miért is tennéd? A te érdeked is.

Kedveskedni próbált, azt bizonygatva, több haszna lesz belőle, mint az a háromezer frank, amit a fejére tűztek.

Az egész éjszakát álmatlanul heverte át. Előbb fázott, majd kiverte testét a forróság. Ha lehunyta szemét, úgy érezte, szédül és megmozdulni se volt ereje.

A Szép Fiú másnap is nyugodtnak látszott. Zsákmányát nézegette, forgatta ujjai között. Kétszázezer frankot mindenképp megér. Ügyesen kell értékesíteni. Számított a segítségére. Egyelőre felesleges mozgolódni vele, mert húszezer frank készpénze van. Meg sem kérdezte, honnan, nehogy újabb szörnyűségeket kelljen hallania. Beszélni sem akart hozzá, de attól is félt, hogy hallgatásával felingerli.

Léon nyugodt, szenvtelen hangon diskurált emlékeiről, gondosan összehajtogatott újságkivágásokat mutogatva neki, amiket magánál hordhatott állandóan és saját személyéről szóló, vastag betűkkel szedett cikkek élén húzta végig az ujját. Ezt a clignancourti esetről írták.

<—> Láthatod, hogy nem vagyok akárki.

Szörnyű volt, hogy beszélnie kellett róla, közönyt színlelve, mert nem hagyott nyugtot neki. Kimeríthetetlen kút volt és dőltek belőle a szavak.

Marie maga se hitte volna, hogy eljön a nap, amikor Ielkiismerete felébred és nem hagy nyugtot neki. Rosszul tette, amit tett. Nem lett volna szabad elhagynia Michelt. Minden percben attól tartott, hogy elfogják őket. Alig beszélt, mindig fázott és enni sem tudott. Betegnek mondta magát és nem hazudott, mert lassan betege lett az állandó rettegésnek.

Léon kívánságára az ékszereket mindig magánál kellett hordania, a ruhájába varrta a fiú. Gyenge szóval tiltakozni próbált, de sötét tekintetéből megértette, hogy rosszul jár, ha szembeszáll vele.

Ezt a sorsot választotta magának Marie Pivois.

A Szép Fiú a nap minden órájában halomszám hordta haza az újságokat, újabb gyilkosságáról szóló tudósításokat keresve benne. Egyes cikkek elnyerték tetszését, mások felett bosszankodott, mert nem foglalkoztak személyével eleget. Elviselhetetlen érzés volt végignézni ezt is. Minden alkalommal újabb bizonysággal szolgált a számára, ha eszébe jutott volna kételkednie benne. Aztán örökösen vándorolni kellett vele, mert egy két napnál tovább egy helyen sem bírta. Nyugalma és fölénye néha megjátszott volt. Voltak I pillanatok, amikor a Szép Fiú félt és olyannyira erőt vett rajta ez az érzés, hogy az italhoz menekült.

Jó nyomon hajszolták ezúttal. Néha órákig elüldögélt egy-egy újságcikk mellett és ocsmányul káromkodni kezdett, majd törni, zúzni lett volna kedve. Marie a halál árnyékában élt. Elveszett vele együtt, egyre nagyobb bizonyossággal érezte mindennap. Egyetlen alkalom nem adódott arra, hogy megszökjön előle. Fel kellene jelenteni. Egyetlen út a rendőrség. De attól is reszketett, hogy idő előtt észreveszi rajta, mit forgat a fejében. Megszabadul-e tőle, ha feljelenti? Mi lesz, ha nem fogják el mégse? Nem lesz, aki bosszúja ellen megvédi.

Napsütéses téli délután volt, amikor örökös vándorlásaik között a lyoni pályaudvaron a gyilkos Szép Fiút végre elfogták. Marié nak szerencséje volt, hogy fent volt még a kocsiban. Léon menetközben ugrott le róla és akkor fogták el, amikor a legkevésbé számolt volna vele. Látta megriadt tekintetét, amikor egy pillanat alatt közrefogták. Kapkodó, gyáva dadogást hallotta. Szánalmas hebegést, könyörgő szavakat. A félelmetes gyilkos az életéért reszketett. Nem fog meghalni hetykén, ahogy fölényes, hencegő hangon fcgadkozott. Egyetlen pillanat alatt nyomorúságos, szánalomra méltó figura lett belőle. Esküdözött, hazudozott, ijedten kapkodta fejét jobbra-balra, de nem az asszonyt kereste, a köréjük gyűlő emberektől remegett, hogy agyonverik. Mindent tudtak róla, kiszedték belőle első gyilkosságát is, aho gy később Marie a lapokból értesült róla. Most rajta volt a sor, hogy az újságokat bújja, reszketve, félve, hogy mikor említik meg az ő nevét is.

Az ékszerek nála voltak és nála vannak most is. Ször! nyű titkát nem oszthatja meg senkivel. Michel sem fogja megtudni soha, pedig meg kellene értetni vele valahogy, ne árulja el senkinek, hogy hosszú hónapokon át távol volt a háztól.

Egyre a helyes megoldást kereste és minden kis zajra felkapta a fejét, az üldözött vad rémületével szemében. Élkésett azzal, hogy önszántából jelentkezzék, ami egyszerre elvetné minden gondját. Akkor kellett volna a rendőrségre szaladni, amikor a Szép Fiú még szabadon járt-kelt. Fia tudta volna, hogy a nyomában vannak, nem félt volna tőle és egyetlen percig sem habozik. Kizárólag ez tartotta vissza. Ez az igazság, de nem fogják elhinni. Vállalni kell a bi| zonytalanságot, a megőrjítő várakozást, ami eldönti sorsát. Az is lehetséges, hogy simán megússza. Nem tudnak rábizonyítani semmit, csak tagadni kell. Nincs bizonyítékuk. Alig nyugodott meg, más jutott eszébe és újra erőt vett rajta a kétségbeesés. A Szép Fiút régóta nyomon követhették. Alighogy leugrott a vonatról a lyoni állomáson, jóformán körül se nézhetett, már is lekapták. Ez nem volt véletlen. A .

Régóta figyelhették. Ebben az esetben őróla is pontosan tudnak mindent. Miért nem fogták el őt is? Miért nem keresték? A vonatablakból pontosan látta az előtte lefolyt jelenetet és megkönnyebbülten állapította meg, hogy azok, akik a Szép Fiút lekapták, még csak körül se néztek, hogy I van-e valaki mellette. Pedig módjukban állott volna, hiszen hárman voltak; alkalmuk is volt rá, főleg, hogy Léon kezén | már rajt volt a bilincs és lehetetlen volt. Nem keresték, mert nem tudtak róla. Léont véletlenül csípték nyakon. Nem tudhatták, hogy Lyonba megy. Ha már akkor figyelték, amikor , jegyet váltott, miért nem fogták el akkor? Miért hagyták tovább menni? Nem azok lehettek, akik Lyonban vártak rá. j Azok nem utazhattak velük. Nem állt meg a vonat, amikor ■ Léon már leugrott és ezek már ott voltak. Más értesítette ezeket. De nem tudhatták, hogy ki van vele. Ez bizonyos.

I Ót senki se kereste, róla senki se tudhatott. Alighogy megnyugodott, megint csak megrohanta egy újabb kétségbeejtő gondolat.

Léon azt is be fogja vallani, kinél vannak az ékszerek. Ezt kérdezni fogják és nem hagynak nyugtot neki. Ha saját magát se kímélte, őt se fogja megkímélni és beköp nekik mindent. Rázúduló rémlátásai közé újabb kis sugara lopakodott a reménykedésnek. Akárhogy történt is, nincs bizonyítékuk ellene. Tagadni kell. Csak az ékszereket kell biztos helyre dugni és nem lehet semmi baja. így hullámzott lelke a kétségbeesés és reménykedés között, pillanatrólpillanatra, idegőrjítő változatossággal.

Ezért volt kedves, amikor ide visszatért. A többiek nem sejtették, hogy kedvessége tartósabbnak Ígérkezik, mert szüksége van jóindulatukra és irgalmukra. Ha Michel a segítségére lesz, megúszhatja könnyen. Csak azt kell bizonyítani, hogy nem mozdult el mellőle soha. De mit mond Michel nek, hogy hol volt? Első hazugságát csak átmenetinek szánta, mert hamarjában jobb nem jutott eszébe. Ha nincs itt Pépin és a gyerek, Michelnek megmagyarázta volna elfogadhatóbb módon is a dolgokat. Ha Michel.. . Elég! Nem bírja tovább. Egy kis nyugalmat, cseppnyi pihenést! Irgalom! Az agya fáradhatatlanul dolgozott és nem hagyta nyugton. Vigyázz! Ne tétlenkedj. Az ékszereket kell elrejteni valahová, sürgette egy belső hang. El is kellene ásni. De hová, hogy nyugta legyen tőle? Az ékszereket nem adja senkinek. Az ékszerek az övéi, elég nagy árat fizetett értük. Ha mindenkitől elhagyatva, egyedül marad, az ékszerek fogják biztosítani az életét. Ha el is kapják és nem találják meg nála, nem tudnak rábizonyítani soha semmit. Mit kaphat? Pár hónapot. Talán annyit sem. Nem tudott a Szép

Fiú dolgáról, legalább is akkor még nem tudott, amikor vele szökött. És azt se mondta meg neki, hogy öhai fog, mert lebeszélte volna. Ártatlan vagyok. Nincs semmi vétkem. Ha Léon bevallja, akkor is letagadja. Nincs rá tanú. Még ha ő maga is bevallaná, akkor is volna rá mentsége elég. Megfenyegette, hogy megöli. Mennyi minden a mentségére szolgál és ezek mégsem fogják elhinni. Ha a leikébe. láthatnának, hogy meggyőződnének róla, igazat beszél. Az ékszereket el kell dugni minél előbb. Itt a lakásban nem dughatja el. Könnyen rátalálnak. Az udvaron sem. Valaki megláthatja, vagy kóbor kutya felkaparja. A padlót kellene felszedni valahol és alája ásni. Ez nehéz munka és sok időbe kerül. De nyomot is hagy maga után és megzavarhatják bármely pillanatban. Másutt kell eldugni. Nem okos dolog, hogy itt morfondíroz, amikor minden pillanatban baj érheti és elkéshet vele. Hirtelen határozott és a gyerekhez fordult:

^ Vigyázz, szívem az ételre! Mindjárt visszajövök, ~ és elindult, maga sem tudta még, merre, hová?

Ruhájába varrt ékszerei sokkal többet értek, mint ahogy Léon hirtelenében felbecsülte. Két vidéki ház ára is kitellett volna belőle. Michel Barbant álmában se hitte volna, hogy az asszonynál van sokat álmodott boldogságának biztos alapja és egyetlen gondja, hogy minél előbb megszabaduljon tőle. _ . /

Tizenharmadik fejezet / '

Michel és Pépin az Angyalnál voltak, hogy a bank ügyét megtárgyalják. Minden a legszebb úton haladt. Meghatározták már a napot is. Mához egy hétre, szombat délután fognak hozzá és hétfőre virradóra, ha minden rendben megy, el is készülnek vele. Az üres üzlethelyiség problémája is megoldódott magától. A tulajdonos nem adja bérbe senkinek, mert tavasszal átépítteti a ház alsó traktusát. Ezt Szeplős tudta meg.

Péntek éjszaka felfeszítik az üres üzlethelyiséget és a falbontók ott ütnek tanyát hétfő hajnalig, kellő élelmiszerrel, takarókkal ellátva. Ezalatt a többiek vigyáznak rájuk odakint, hogy baj esetén a segítségükre legyenek. A két kiválasztott, akinek a falbontás volt a feladata, a legnagyobb veszélyt vállalja magára több részt is érdemel zsákmányból. Az osztozkodás arányát pontosan meghatározták. Készpénzre ment a dolog. Nincs orgazdára szükség, aki lenyúzza az embert, egyben rögtön ki is adja, mihelyt a legkisebb bajba keveredik.

Michel megelégedetten vált el tőlük, Pépin társaságában, aki hasznosnak vélte, barátját egy és másról, a feleségét illetőleg útközben felvilágosítani. Nem szívesen ártotta bele magát mások dolgába, igy óvatosan kezdte el mondókáját.

Michel minden ellenvetés nélkül tudomásul vett mindent. Lényegesen változtatott a helyzeten, hogy a Szép Fiút lekapták és élve meg nem ússza. Már csak az asszonyt kéll felelősségre vonni, aki csak azért jött vissza, mert nem volt hová mennie. Azalatt, míg haza értek, Pépin elmondta mindazt, mit tudott.

Michel benyitott a konyhaszobába és csak annyit mondott a tűzhely körül foglalatoskodó feleségének:

>-> Tedd le a kötényedet!

r— Ebédet főzök, jegyezte meg szokatlan szelídséggel Marie.

<— Tedd le a kötényedet és hordd el .innen magad, míg a saját két lábadat használhatod.

A gyerek ott állott az asszony mellett és érthetetlen módon a védelmére kelt.

Ne beszélj így a feleségeddel!

~ Te ne avatkozz bele! ,—- szólt rá csendes hangon, r— Nem tudod, mit beszélsz.

.—■ De tudom, <— erősítgette Thérése, mert eszébe jutottak a Biblia szavai: 'Szeresd ellenségeidet is.’

Mindenkit szeretni kell. Egyetlen szó, amit nem szabad soha elfelejteni: a szeretet.

Ez volt a szó, amelybe Marié belekapaszkodott, mert szeretetre volt leginkább szüksége. Remegő szájszéllel állott Michel előtt és talán felfogta annak is jelentőségét, hogy egyedül az siet a segítségére, akit legtöbbször megbántott. Itt volt a perc, amely további sorsa felett döntött. De ott volt Pépin és a gyerek. Nincs mód arra, hogy Michellel egyedül beszéljen. A probléma felvetődött, itt a pillanat, hogy védekezzék. Itt mindenki előtt, most rögtön kell Michel szívét megnyernie. Nem tudott mást mondani neki kétségbeesésében, csak a nevét, ahogy régen szólította már, csak leánykorának szerelmes napjaiban. Mintha nem a bűnös asszony szólott volna hozzá, hanem az a másik, a régi Marie Pivois kisasszony, aki múltból kiáltott feléje, hogy segítsen rajta.

t—i Michel!

Ebben az egy szóban benne volt kétségbeejtő helyzetének minden reménytelensége. Ez az egy szó sok mindent jelentett. Ne felejtsd el, ki voltam neked és mit tettem érted. Ne tagadj meg most, amikor elveszek nélküled.

Michel megértette a titkos üzenetet, de nem szólt semmit. A két szempár beszélt egymással. Az egyik vádolt, a másik könyörgött. Nem kételkedett abban, hogy az előtte álló asszony ezúttal nem komédiázik, de megbocsátani is nehéz, amikor a bocsánatot akkor kérik, amikor rájöttek arra, hogy bűnös szándékuk rossz fordulatot vett. Ha minden úgy sikerül, ahogy az asszony kitervezte, nem állna itt előtte remegő szájszéllel. Ez jutott eszébe, amikor csak annyit válaszolt neki: v

^ Akkor kellek neked, amikor bajban vagy.

Pépin szelíden elhúzta a gyereket közülük. Ne avatkozzék mások ügyébe, nem tartozik rá.

' Ne hallgass rájuk! szólt rá, amikor látta, hogy olyan szándékkal figyeli őket, hogy megint beleavatkozzék.

O maga Michel elé állt, emlékeztetőül arra, amit előbb mondott neki: Szükségből jött vissza az asszony. Komédia a sok könyörgés és esküdözés. Michel is régen végzett volna vele, ha módjában állott volna azt a jelenetet is végig élvezni, amit a saját szemével látott, amikor szökésük pillanatában rajta kapta őket.

Eléje állt és a tekintetét kereste, amikor úgy érezte, hogy elgyengül, a könyörgő szavak indái között botladozva.

r— Michel, végezz vele! ^ ezt mondta a tekintete.

Az asszony már nem törődött semmivel és senkivel, nem bánta, hogy ott van Pépin, hogy ott a gyerek, elvetette

minden büszkeségét, megtagadta erőszakos természetét és attól sem riadt vissza, hogy megalázkodjék előtte. A földön térdelt, Michel lábait átölelve.

Nem lehetsz kegyetlen, ^ könyörgött hozzá.

Pépin résen állt és megbökte a barátját. Nincs irgalom. Te tanítottál meg lopni. Elfelejtetted, Michel?

Az öreg, aki eddig feszült figyelemmel kisérte beszélgetésüket, hirtelen a lánya elé ugrott, mintha teljesen eszét vesztette volna és vadul átkozódni kezdett:

Te szemét! l e utolsó! Én mindig tisztességes ember voltam, egész teste reszketett a felindulástól, hogy lányával először az életében nyíltan szembe szállt.

Dobd ki, Michel! Az én lányom, de megtagadom.

Pépinnek valósággal birkóznia kellett, hogy elrántsa előlük az átkokat szóró, magából teljesen kikelt öreget.

Ebben a válságos pillanatban Thérése Michel elé állt és elszántan, halkan csak annyit mondott neki:

i—> Ha elkergeted, én is elmegyek . . . Válassz!,..

A mindeddig kétségbeesetten könyörgő asszony egész magatartását ez a váratlan jelenet egyszerre megváltoztatta. Apjának átkozódásai, az irgalmat nem ismerő harcot jelentették számára. Előbbi céltalan megalázkodása is csak arra ingerelte, hogy állja a harcot velük. Kemény vonás rajzolódott ki a szája körül és mindenre elszánt vad fény villant fel a szemében.

A gyerek szavainak erejét nem ismerhette, így szükségesnek tartotta, hogy ő is mondjon valamit Michelnek, amitől feltétlen észretér.

— Ha kidobsz, feladlak.

Megérthette belőle a másik, hogy nem lesz számára puszta ígéret.

Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a gyerek, vagy az asszony kijelentése szerelte le Michelt, de feladta a harcot és szó nélkül visszavonult a másik szobába. Az öreg saját testi épségét féltve, nagy sietséggel utána sántikált és most fogta fel csak, hogy előbbi indulatában milyen meggondolatlan lépésre ragadtatta el magát. Az igazságért szállt síkra és az asszony maradt a győztes. Ez mindent megmagyarázott a jövőt illetőleg, hogy tisztában legyen vele, milyen sors vár rá. Ha erre gondolt, olyan félelem szállta meg,' hogy legszívesebben rögtön a lánya lábai elé vetette volna magát, hogy úgy könyörögje ki megbocsátását. A sors akarta így. Ez volt a végzet. így kellett lennie. Éhen pusztul, előbb-utóbb ez lett volna így is, úgy is, a vége. Nem mozdul el Michel mellől. *

Pépin undorral köpött egyet és ott hagyta őket.

Az asszony megkönnyebbülten lélegzett fel. A legnagyobb veszély elmúlott felőle. A gyereket szelíden megsimogatta, megcsókolta és vízért küldte az udvarra, hogy azalatt valósítsa meg azt a tervét, amit még az előbb alaposan átgondolt. Az elrejtett ékszerek közül egy aranyórát visszatartott magánál, hogy ezzel bírja jobb belátásra.

Míg a gyerek az udvaron volt, bement Michelhez, aki az ágya szélén üldögélve, két kezébe temette az arcát:

>—' Michel, ^ szólt rá halkan. < Ne hidd, hogy megcsaltalak. Meghalt anyám sírjára esküszöm.

Kis ideig várt még, hogy mit válaszol rá a másik, de miután nem szólt hozzá semmit, még annyit mondott:

, -—1 Ezt hoztam neked, *—- az aranyórát letette mélléje az ágyra és visszament a konyhaszobába.

Az öreg az ágyán heverve leste őket. Nem értette, mit beszéltek egymással, csak azt látta, hogy mihelyt az asszony kiment, Michel felvett valamit az ágyról és azt nézegette. Zsebóra volt, az asszony adta, hogy megvásárolja.

Marie azt hitte, bölcsen cselekedett, amikor megnyugodva visszatért a konyhaszobába, de rövidesen be kellett látnia, hogy élete legnagyobb ostobaságát követte el.

Pár perc múlva Pépin visszajött és leült az ágy végébe, mintha valami bekövetkező ^eseményre várakozna. Igyekezett egykedvűnek és gondtalannak látszani, holott minden oka megvolt az ellenkezőjére. Nem szólt senkinek, hogy miért jött vissza, nehogy azzal vádolják, rémképet Iát, mert Pépin túlzottan félt a rendőröktől.

Valami nagyon nem tetszett neki. A háztól nem messze rendőrök csoportja álldogált, ami meglehetősen szokatlan errefelé, ha csak valami okuk nincs rá. Ilyenkor jobb, ha nem mászkál körülöttük az ember. Azt várta, míg tiszta lesz a levegő és nyugodtan odább állhat. Ezért jött vissza és csendesen megült az ágy végében, az ajtó üvegén át az utca felé leskelődve. A rendőrök erre jöttek, lassan, kényelmesen, mintha éppen csak járnának egyet és olyan mindegy nekik, hogy merrefelé.

Erre vonatkozó észrevételeit már nem volt módjában senkivel közölni, mert újabb nem várt esemény történt, ami szinte megbénította az ijedtségtől.

Michel, aki nyilván nem sejtett semmit a közelgő veszélyről, váratlanul kijött a másik szobából és az asztalra letett valamit, miközben ennyit mondott:

<—1 Nem kell tőled semmi.

Szavait nyilván az asszonyhoz intézte, aki háttal állott tőle a tűzhely mellett és csodálkozva fordult vissza.

Ez az érthetetlen esemény, amelynek előzményeiről Pépin nem tudott, teljesen megzavarta és főleg akkor akadt a torkán minden figyelmeztető szó, amikor látta, hogy az asztalra tett valami egy arany zsebóra volt. Egyetlen pillantással könnyen megállapíthatta, hogy nem afféle egyszerű, csillogó jószág, de valódi érték.

Az asszony csodálkozó tekintetére Michel még egyszer megszólalt:

Nekem te ne hozz ajándékokat, ,—- aztán sarkon fordult és visszament a másik szobába.

A továbbiak már elég gyorsan játszódtak le. Míg Pépin az ajtó függönye mögül az utca végében álldogáló rendőröket figyelte és éppen felállt volna, hogy figyelmeztesse ezeket, amikor nyilvánvalóan más oldalról, az udvarnak kerülve, benyitottak és megálltak ketten az ajtó küszöbén.

Marie egyetlen pillantással felfogta, hogy elveszett. Esztelenség volt ezt az aranyórát visszatartani a többi ékszerek közül, hogy Michelnek adja, aki marha fejjel épp most tette le az asztalra, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. T isztában volt azzal, hogy elveszett és mégis meglepően nyugodtan viselkedett. Végre egyszersmindenkorra túlesik azon, ami már hetek óta gyötörte és kínozta. A feszültség engedett benne és maga is csodálkozott, milyen nyugodtan, fölényesen veszi a történteket.

(Folytatjuk)