Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)
1977-03-24 / 11. szám
1. oldal: MAGYAR ÚJSÁG 1977. MÁRCIUS 24. MEGALAKULT CLEVELANDBEN A TORMAY CECIL EMLÉKBIZOTTSÁG Tormay Cecil, nagy magyar írónő születésének 100. és halálának 40. évfordulóján egy tíztagú I ormay Cecil Emlékbizottság a lakúit Clevel andben. Céljuk nem ünnepsé gek rendezése, ünnepi beszédek sokasága, hanem az írónő könyveinek újra kiadása. A legjobban keresett könyvét, a Bujdosó Könyv -et, amiben a szemtanú1 hitelességével írja le az őszirózsás forradalmat és az azt követő proletárdiktatúrát, természetesen a zúzdába irányították 1945-1 )en. Ha elolvassuk a könyvet, megdöbbentő a hasonlatosság á két proletárdiktatúra között. Az emlékbizottság a Bujdosó könyvet (két kötetben) még karácsony előtt kívánja megjelentetni és azután a másik két könyvét: az Ősi küldött és a Fehér Barát címűeket. A könyveket a Kár.pát Könyvkiadó útján kívánja kiadni és terjeszteni. A könyv szövegéből részleteket is fog a Magyar Újság hasábjain közölni, hogy megismerkedhessek az újabb generáció is az írónő írásaival és a közelmúlt történelmünkkel. / BUJDOSÓ KÖNYV ÚTRAVALÖ ÍRÁS Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetődzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén,! kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkosrendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása. Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok o- Iyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai, Talán eljön az az idő, mikor megszóla lhat, ami ma néma marad. Mióta napról-napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sülét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák árveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor téved őseinek a tükrei. Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelkűktől távol állt minden, ami magyar. Maradjon fenn könyvemben az, ami vélünk vész el: egy haíálraszánt faj legboldogtalabb nemzedékének a kínja és becsülete. És Iápsák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar Ielkeken. Legyen a Bpjdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim oltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük '.karok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem ogjuk többé látni az új magyar tavaszokat. Budapest, 1920 karácsonyán. Formay Cecile 1918 október 31. Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti. 1 emetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt. Budapest október 31-én. A házak között ázott, elnyűtt zászlók suh ogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok bevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, rondh vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjszaka. Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály "Nemzeti 1 anácsa a hatalmat! Llát ide süllyedtünk? Ennyire jutottunk? Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem. Míg közben a szemem ellenkezvé és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott pi- i os-fehér-zöld papírszalagok megismétlődő felírásait: “Éljen a Magyar Nemzeti Tanács ... Ki akarta ezt a tanácsot? Kinek kellett? Miért tűrik? Égetett a szégyen. Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért. Ettől a gondolattól emlékezetemből egyszerre messze, kicsiny fakeresztek merüllek fel. Mintha felhők közül jöttek volna elő. Német katonasírok a Kárpátok alján, az erdélyi haláron, a Dana mentén. A magyar föld védelmében: Gefallen fürs deutsche Vaterland ... És most cserben hagyjuk azoknak a síroknak az anyját, hitvesét, a gyermekét. Elöntötte a vér arcomat. Hát minden inog, még a nemzet becsülete is? És a hadijelen tések is olyanok, mintha tántorognának. A Monte Asoíonén hiába győznek tragikus hőseink. A velencei síkon már hátrál a hadsereg. A Duna, a Drina és a Száva mentén is. Itt sí fővárosban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károlyi "Nemzeti Tanacsá -nak. Ocsmány tragédia! És az üres királyi váron, a hídfőkön, a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne. Az Erzsébet-hídra értem. Rendetlen sorokban lefegyverzetl bosnyák bakák masíroztak el mellettem. Kis katonalálát vitt a legtöbbje a vállán. A ládák össze-visszamozoglak fegyelmet vesztett Iépérsek szerint. A bakák éljeneztek és em értettek az egészből semmit. De azért: zsivió! Hazae'sztik őket! Mentek a pályaudvar irányába. Szemközt egy teherautó kanyarodott fel a hídra. A vií-Rend van mindenütt. A posta, a telefon ... A vasutasok is csatlakoztak a Nemzeti d anácshoz. Az egész sajtó velük van és a közvélemény is . . . Simán megoldódott a helyzet. Megalakul a Károlyi-kormány, aztán rend lesz . . . Lovászy, Kunfi, Jászi, Garami . . . Bele kell nyugodnunk. Csakis Károlyi hozhat még jó és gyors békét. ,—- Flonnan tudja? <—> Hát az újságok ... És Károlyi is nyilatkozott. Nagy összeköttetései vannak az entente-tal. Olyan türelmetlen letiem, hogy nem voltam képes tovább f igyelni. Egérútat kerestem a tömegben. A tolongás lazult. Egy részeg katona tántorgott el mellettem. T iszti őrjárat fordult ki a Szép-ulcán és elállta a katona útját. Fiatal zsidófiúk voltak valamennyien. Az egyik harsány hangon kiáltotta: A katonaianács nevében! A részeg ember kelletlenül engedelmeskedett. Egyszerre eszembe jutott: több nap előtt hallottam valamit arról, hogy Károlyi emberei katona- és munkástanácsokat szerveznek. Éjnek idején, iskolaszobákban, vívótermekben üléseznek a tanácsok. És ez Magyarországon történik? Itthon, minálunk . . . Lassú borzadás futo.tt át rajtam. A katonatanács nevében! . . . Úgy hatott ez, mintha I rockij Oroszországa kiáltott volna belé*a pesti utcába. A fejem mellett egy félig letépett plakát vinnyogott a szélben. A Nemzethez . . . Megszaggatva József főherceg vészkiáltása haldoklóit a kormos falon. Sebesen magam mögé néztem. Vajon olvassa-e kívülem más is? Nem, senki sem állt meg. Pedig milyen temérdek sok volt az ejnber. És egyre több lett. Olyan voll a város, mint egy roppant gyomor, mely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és mos) émelyeg. Rettentően émelygett. Szíriái arcok és testek, vörös pia kálók és vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kavarodtak a szabadkőmívesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisfák, a zúgkávéházak, a börze csürhéje és a dobútcai gettó — nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére. Mint egy gonosz varázslatban, láthatóvá lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. FeJböffenlek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök. Szellőzetlen lakások mocskos szaga terjedt. Ajtók nyíltak, amelyek eddig csukva voltak. Oroszország! Nagy, elkárhozott rejtély . . . Vajon így kezdődött-e ott is? . . . Undorodtam Iélegzeni, összehúztam magamat, hogy elmenőben ne érjen hozzám senki. A Rákóczi-úton fegyveres őrjárat cirkált. A katonák nemzetiszínű szalagot viseltek a sapkájukon és én mégis idegeneknek éreztem őket. Ezek már íeíesk üdtek Károlyi Nemzeti I anácsának . . . Züllötten néztek ki. A puskájuk csövébe őszirózsák voltak d ugdosva. Az egyik ablakból fehér virágot dobált le egy keletiesen kövér asszony. Egy fiatal leány jött szembe. Ez magyar volt. Őszirózsákat osztogatott és mosolygott. Árnyékos turáni szeme gyerekesen fénylett: —- Éljen a független, önálló Magyarország! Rábámészkodtam. Ilyenek is vannak. Sokan, talán nagyoh sokan. Szánalmat éreztem. Ezek a 48-as szabadságharcot élik ebben a förtelmes paródiában. Kossuth álmának a megvalósulását álmodják. Szegények! Ök még szegényebbek, mint amilyen én vagyok. A leány fel ém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. 'Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillantottam. Hórihorgas suhanc sebesen csirizelte a falat és megint új piakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat. Katonák! di a legnagyobb hősöknek bizonyultatok az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívott becsületeteket . . . Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől . . . fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvözlettel. Heltai s. k. városparancsok. — Hát ez már megint kicsoda? kérdezték egymástól az emberek. ,—■ Városparancsnok? < Ez a Heltai vajon a Hofíer Adolf fia? Az bizony hallottam a hátam mögött. A kócos görbelábúak nevettek maguk között: A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban . . . (Folytatjuk) TORMAY CECIL: BUJDOSÓ KÖNYV című könyvét két kötetben, vászonkötésben. A- két kötet (kötetenként 500 oldalon felül) bolti ára 25 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet előjegyzik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és a postadíjat sem számítjuk fel. Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb karácsonyi ajándék lesz! Az előjegyzési ár összegét 25 dollár helyett $20.00-t mellékelem. Kérem jegyezzenek elő a következő két könyvre; □ J ormay Cecil : Ősi küldött □ Tormay Cecil: Eehér barát i i • ■ ’ • Az utóbbi két könyv árát annak idején jelezni fogjuk és a most jelgntkezőknek szintén kedvezményt adunk. roncsolja: Szüntessétek be a munkát! Ilyen kezdet után vajon mit fog parancsolni holnap és mit azután? Szemközt emberek jöttek. Munkások, akik nem voltak munkások többé: már nem dolgoztak. Katonák. akik nem j voltak katonák többé: már nem engedelmeskedtek. Semmi’ sem volt az a tisztátalan, erjedt levegőben, aminek látszott. | A sok piros- fehér -zöld zászló a házakon se volt er-mi zász-) lónk. A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé. Csak az őszirózsák mondtak igazat . . . temetővirágok. Nem tudom, hogy miért gondoltam ilyesmikre. Talán nem is gondoltam semmit, csak úgy hirtelen otl volt mindez j a homlokom mögött. Lassan mentem előre. Egyszerre, mintha megrebbent volna a szemem. Egy sötét, kicsi dohánytőzsde üvegezett ajtaján, kiakasztott újságok között, eperszínű, betegvörös céc fula ötlött elém. Ez már völrösen mondta, hogy Éljen a Magyar Nemzeti I anács . És ettől kezdve min tha undok járv ány lepte volna el a házakat, | egyre több lett a vörös cédula és egyre bátrabb és merészebb [ a színük. Később tudtam meg. hogy a rémüldöző keres kedők kétszáz, sől ezer koronát is fizettek ezekért a kirakatbizlosításokért a "Nemzeti Tanács pénztárába. Egyik -másik bolt üvegtábláján a * Népszava nagy plakátja látszott. Egyetlen éjszaka alatt bejött a szociáldemokraták újsága a Conti-utcából a belső városba és hirdetése jámbor polgári üzletek ablakából rivalta ki a ködbe, hogy: III az írás! ... A hirdetés nyomtatott szövegén egy mejzítlen vörös ember emelte löl vörös kalapácsát az üvegen innen mozgó tömegre. Egy vérből fakadt rém .... És a tolongó embereknek nem jutott eszükbe, hogy az a kalapács az ő fejüket akarja betörni. És a kereskedőknek: nem jutott eszükbe, hogy az a szőrős. vörös kéz az ő pénzes fiókjukba készül belenyúlni. Ekkor vettem éizre, hogy a baljóslatú plakáton, a vérből fakadt rém mellett, egy vörös munkás alakja vívódik a láncait szaggató rendőrrel. Sajátságos kép . . . Hirtelen eszembe jutott a főváros államrendőrsége. Tegnapelőtt csatlakozott Károlyi úgynevezett Nemzeti Tanácsú -hoz. A híres budapesti rendőrség cserben hagyta hivatalos fogadalmát és a rombolókhoz állt- Csak most éreztem át ennek a hűtlenségnek a jelentőségét. Fázni kezdtem. A köd sziláit, mintha meglazult volna a levegő. Köröskörül a házak falában is meglazult valami. Mintha omlás támadt volna, kísérteties vakolatpergést véltem hallani. A dolgok mélyéről jött ez a nesz és a koponyacsontom alatt is éreztem. Valami láthatatlanul düledezett ebben az aláaknázott városban. Magyar . . . azután csend lett. Odébb folytatódon: "Nemzeti’ ... és megint élőiről kezdődött, utcahosszat, véges-végig. Ráeszméltem, hogy a szemem, akaratomon kívülállóan, ismét csak olvassa a papírszalagok felírását. “Nemzeti I anács . . . De hát mit akar ez a sötét társaság? Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni? Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne: "az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát ... Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem! Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el? Az entente-hatalmak titkos szövetségesei dolgoznak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban gettó-nyelven kürtölik, hogy “ezt a Magyarországot megmentő és népet felszabadító programot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja . Ki mondja ezt? Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének? . . . Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza? Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi-Kunstätter Zsigmond? Fényes László és Böhm Vilmos, Batthyány J ivadar gróf és Garami-Grünfeld Ernő? Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende- Schwarz Pál és Müller Ernőné? Jánosi Zoltán, Purpesz Lajos és Weltner Jakab? J izenegy zsidó és nyolc bűnös magyar! Mondhatatlan szégyen kínja szállt fel bennem. Ur Isten, de hát hol van a király? Hol van Hadik gróf és kormánya? A tisztikar, a még hű helyőrség? Hát nincs többé ■ ököl? Nincs, aki közéjük üssön? A király Gödöllő után most Bécsben tétováz. Hadik tétlenül hagyja múlni az órá' kát. A hivatalnoki kar nem teszi le a tollat, engedelmesen belehajtja fejét a szégyenletes új járomba. És ami a Ieg• súlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, I hogy meg se kísérli kihúzni. Nincs ellenállás sehol. Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítettek ezt elő. Megbomlasztottak ili mindent, ami magyar. És most ! vészes hirtelenséggel leslik egyik szem a másik után. Fel| tarthatatlanul bomlik az ezeréves szőttes. Lázas sietség támadt az agyamban. Szinte futásnak eredt benne minden gondolat és félőrült hajszában keresett valakit. Valakit — aki még össze bírná markolni az iszonyatos bomlást. 1 isza István! . . . És csendesen, beismerően megkövettem, amiért olykor elítéltem, olykor nem értettem őt. Hogy szenvedhel most! Vajon mit gondol magában? A Ferencrendiek temploma alatt a falhoz szorított a lóduló tömeg. Nem bírtam mozdulni. Előttem a tolongáson, mint a vakondok, apró rikkancsok fúrták át magukat. Pajeszes galíciai fiúk, akik ott voltak és még sem látszottak, akiknek az útját csak a félrehúzódó emberek vállmozgása jelezte, mint valami leiszínen haladó vakondtúrás. A fiúk verseket osztogattak, melyeket a Népszava nyomdája nyomtatott. Alázatos, szívós tolakodással osztogatták és a közömbösöknek a zsebükbe dugdosták a papírosaikat. Beteg zsivajjal volt tele a levegő. Az utca végéből cljenzés hallatszott. Egy teherautó dörömbölt a térparancsnokság felől. Szétvetett lábbal, fegyveres tengerészek álltak rajta inogva. Vörös szalagok virítottak a zubbonyukon és bőgve énekeltek. Az autó nyomán egy iskolásfiú futott és nagy puskát húzott maga után az aszfalton. Katonák, diákok, lompos asszonyok özönlöttek. A forgatagban két úr sodródott mellém, a templomfal tövéhez. Hallottam, amit beszéltek. Az egyik feltűnően izgatott volt: Egészen megbízható forrásból tudom. A külvárosokban fosztogatnak. Angyalföldön is. A raktárakban és Csepelen is .. . Károlyi ügynökei tegnap éjjel fel fegyverezték a fegyvergyári munkásokat. Harmincezer föl fegyverzett munkás! A pályaudvaron pedig lefegyverezte a csőcselék a katonaságot. • T _ Egy szó sem igaz az egészből, *-> mondta a másik. Iamosközlekedés szünetelt. Az autóé volt az egész híd. Kó-' tyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy elszabadult, tüskés vadállat. Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta. Orctí- 1 toztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt. A gyerek kicsi volt, a puska nagy. Minden olyan visszásán és valószínűtlenül hatott. Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszané- I zett. Görnyedt, ösztövér hegyiparaszt volt. Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt. Megrázta a fejét és rnorgott valamit magában. Azután nem látszottak többé a bosnyákok. A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé. Az eső megint esni kezdett. A szegleten három embef [ bújt össze egyetlen esernyő alatt. Nagy cipőik mintha üresen j álltak volna a vízben a kövezeten. A kabátjuk is olyan volt, j mintha üres lenne. Ázott kalapjukról a gallérokra csöpögött; a víz. Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok. Éhben | az órában harminc év óta, vagy még régibb idő óta, pontosan > mendegéltek nap-nap után a hivatalukba. Most egyszerre kisiklott az út alóluk, nem tudták, mitévők legyenek: Törvénytelen dolog ez, mondották izgatottan, tiltja a hivatali eskü, a tisztviselői lelkiismeret . . . Ha a megélhetési kérdés nem lenne! És a többiek? Ók talán bementek. A tanácsos lírát kellene megkérdezni . . . I anakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek. Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés. A levegőben póznára akasztott nyomtatványok úsztak. Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek. Úgy mentek, mintha kényszerben járnának és nem bírnána k többi megállni és nem bírna többé közülük irányt váF toztatni senki sem. Az utca vége lökte az utca elejét. Egy óriástestű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan, himbálódzva és éljenzett. Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza. De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett. És ezért mégis volt, ami parancsolt neki.' Hullámzása időnkint szétvált és akadozó, kurta iramokban fölényes autók csúsztak át. Az autókban riemzetiszínű szalagok, fehér őszirózsák és jellegzetesen sémi arcok vonultak el. Mögöttük, az utca közepén, mindig újra összefolytak az emberi testek. Letértem egy mellékutcába. Szemközt parasztszekérke kocogott a kövezeten. Hidegkúti sváb kannák között. Egyszerre ,— nem vettem észre, honnan kerültek oda — három tengerész állta el a szekérke útját. Rosszképű legények voltak. Az egyik megmarkolta a ló zaboláját, a másik kettő már a kocsiban állt. Hirtelen történt minden. . . Az asszonyok eleinte tréfának vették és, a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze. De a tengerészek nem tréfáltak. Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot- művelnék a világon, fényes nappal, a Belváros közepén, sok ember szemeláttára, elvették a másét • • • Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott. Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt. Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek. Segítséget* kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment. De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített. Az emberek úgy mentek odébb, mintha nem akarnának hozzáérni a más bajához, mintha a más baja ragadós lenne . . . Mindez olyan képtelen és csúnya volt. És nekem úgy rémlett, bogy valamennyien, akik arra jártunk, elvesztettünk valamit. Nem bírtam végiggondolni a gondolatomat. Hirtelen rendetlenség támadt a fejemben.. A szomszéd ház kapujában két sihecler egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott . . . levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mini a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított balkezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy a jobbkarja tőből hiányzik. Most sem történt semmi. Az emberek megint úgy tettek, mintha nem látnának, mintha örülnének, hogy még nincsenek soron . . . Kusza és bőm lőtt volt minden, mint egy félig éber lázálom, amelynek a valóságában nem hisz az álmodója és hánykolódva mégis nyöszörög bele. Mi történik ott? ... A kezem megrándult, mintha valaminő reflexmozgásban a fejemhez akarna kapni. A térparancsnokság épülete mellett, a csupasz fák alatt, csoportba verődve, katonák álltak. Egy vörös-fehér-zöld zászló 1 szövetjét tartották kifeszítve maguk között. Úgy tartották, mintha játszanának. És közben egy görbelábú, kócos kis J ember a bicskájával sebesen nyiszálta ki g szövetből a koronát a címer fölül. Senki se bántja! Odatartják neki ... És ebben a pilla-. I natban úgy éreztem, mintha egy égési seb támadt volna a belsőmben és ezután minden fájdalmat okozott, ami kívültől hozzá ért . . . Elfordítottam a fejemet, hogy ne láthasson az arcomba ■ senki. Jó idő múlhatott el így, mire észrevettem, hogy milyen görnyedten állok. Kihúztam magamat és ekkor valahogyan egy szó került a fejembe. A szemem szedte le egy plakátról: "Elvtársak’ ... A szociáldemokrata párt kiált- 1 ványa kapaszkodott előttem a falon; “Munkások, Elvtársak! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot. A Nemzeti Tanácshoz csatlakozott katonai csapatok 1 szerdán éjjel vérontás nélkül megszállták a főváros főbb pontjait, a postát, a telefonközpontokat, a térparancsnoK- ságot elfoglalták és felesküdtek a Nemzeti I anácsnak. ’ Munkások. Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűleg vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy li együttéreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát! A Magyarországi c Szociáldemokrata Párt.” Különösen hatott rám ez az írás. Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot. A munkások uralomra törtető pártja első kiáltványában azt pa-
