Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)

1977-11-24 / 44. szám

1977. NOVEMBER 24. MAGYAR ÚJSÁG 5. OLDAI T ormay^ecjl: B U J D O S Ö KÖNYV £ H —- Folytatás — A yiábórú éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen nyersen vsokszór megbántott minket a német és bántott az­előtt is » histórián át. Annexiós álmai nem egyszer eltolták tőlünk béke lehetőségét. Hadviselése módjával, diplomá­­riájánalea munkájával és mindenekfelett a modorral, me llyel velünk $>ánt, sokszor nem értett egyet a lelkünk. De elis­mertük Nagyságát, erejét, kitartását és becsületét. Hitem van rá,$iogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásában ne utasítaná vissza azt, amit Karolyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert. . . Kíi\lett a párnám és parázs az ágyam. Szégyen marta a lelkedet. Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna? Biliért nincs valaki, aki letörölje a piszkot, mielőtt ránk szafccid? Német katonasapkák alól, megszámlálhatat­lan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló vég­­nélküli látomást nem bírtam többé elviselni. Világot gyúj­tottam. Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre. És egy könyvet vettem elő, magyar könyvet, ,— nem tudtam volna icjegen írást olvasni. Hány, de hány estén, mikor az őrülés Határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi. 0k az osztrák zsarnokságot és az elveszett szabad­ságharcöt siratták. Enyhe idők voltak azok a mostani gya­lázathoz! mérten. De szenvedés volt az is és halhatatlansá­gukban Sértettek hozzá, hogy megvigasztalják koruk halandó fájdalmát, dó sorsa volt annak á kornak, - mi árvábbak vagyunk! Milliós nagy városunkban nincs egyetlen költő sem, alánek a versében kipanaszkodhatnók magunkat, aki hangot jadbia a kínunknak, hogy könnyebb legyen. Anatole France szocialista és mégis a revanche egész dühéve 1 állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé. Gabriele. d Annunzio a Capitoliumról árulóháborút hirde­tett, lecsábította a szerződéses útról nemzetét és mégis volt szépségfVcf9 harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szereteti égett bénne. Míg az Anatole France-ok és d An­­nunziólfc harsogva hívták nejnzetük dicsőségét és győzelmét, a budalesti költők nagy része budapesti kávéházakban filo zofájt í pacifizmusról és közülük nem egy forradalmat csi­nált az |\sto iában. Sőt akadt Krúdy Gyula író személyében olyan i , aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, h gy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella-teret Károlyi Mihály-térnek, a lánchídi csata emlékére a Fe­renc Ji Lsef-teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig r épszava-Iigetnek nevezzék el. Kfegtévedtek? Jó, legyen; de hol vannak most, mikor tévedéslől többé szó sem lehet, mikor országukat és fajukat eltapos® az a tábor, amelyhez csatlakoztak? Ha a magyar államféljfi^k szánalmas tétlenségbe zsibbadtak, ha nincs egyetleSj katonánk, aki kardot rántson, miért nem verik fel a köItőWwz ájult nemzetet? Még mindig alusznak? Még mindig vétkeznek? Él Sogetek!. . . A íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem nekik szenvec ísben egy levelet. Elmúlhatott vagy egy óra is, mi­kor eg} zerre ajtónyílást hallottam a lakásban. Lépések jöt­tek a s; donon át. Az egyik gyors volt, a másik mintha této­vázott olna. Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emléke: etett. így jött hozzám anyám gyermekkoromban, ha éjjel ij< »ztőt álmodtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz v t a sötétben .. . K lyitotta az ajtót. Ö sem tudott aludni és odaült mély k rosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott. Én pedig c vaSni kezdtem neki, amit írtam: "J mj harcunk önvédelmi harc volt. Aki még tagadja, nézzen íszak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme < daliát! Önvédelmi harcunk volt a háború, amelyet elvesztettünk. Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta! És most .olyan égő a fájdajom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kiforMuI a kezéből, amit markolnia kellene, Zíbbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az iqo rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak! mielőtt a végzett lezárja történetünk legrettentőbb fejezetéi A íiomok lefut az órában és nincs kéz, amely kikapná belőle íjen^etünk számára a jövő szűkös aranyszemeit. Hol van, akt megmarkolja a percet és átkiált cseh, oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyvertelen testvéreinkhez és át­­kiált a Jláború emelte falakon túlra, a világ népeihez? Re­ményt Is szeretetet és hitet kiált ide, — igazságért kiált amoda.fHoI van? És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyűlóránkban, miért zsibbadjak minden magyar lantok húrjai?VJarcunkban miért nem volt új Petőfink. legyőzött­­ségünk^ajgó kínjában miért nincs új Aranyunk? HsRk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg, mint aá. öblöshangú szónokok beszéde. Aykdjzosok dala is elhagyta volna a magyart? Elvé­reztek volna az itthon maradt lantok? Pedig most tépni, verni, slaggatni kellene a lankadt húrokat. 1 itáni halálsi­­koltássdj kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és «hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, körgő éjikkel kellene felrázni a vérvesztett nemzetet, amely elhagynLXészüI önmagát! Dalnokok kellenek, akiknek a szava fffcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék vég­telenbe! kolduskicsinyre akarnak szabni á győzők; dalnok sell, akmek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, uelyet Ráérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt. [)aInok^k^j[I, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart. Hert ay ni népünk, melynek mai vezetői testvéri szeretetet ;s türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, sak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga :Ilen. ’ A{i a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem zereti, Arról hogyan hinné*k el a világon, hogy a szomszéd ínyját mgja szeretni? Jöf jenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akiknek nég fá/clalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a nagyar! halál. Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és 'íyitra, yrencsén, Liptó, I uróc, Árva, Sáros, Zemplén ma­­yarjai Jlontplan földönfutók. A hű Szepes velőtrázón sikolt s a rónára: Kassa felmarkolja a Rákóczi-kardját. Erdély agyszqfű vértanú-sebeire mutat, míg a halhatatlan büszke zékely ?Hé|®ázza öklét a Kilincs előtt és a Hunyadi-védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól. Ilyen halálverejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, ha nem a nemzet költői? És míg hívom őket és senki se felel, hívatlanul, egy­szerre jönni kezdenek az el nem múlok, az a fenséges szel­lemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliók előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjjelén. Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hang­ját, a téli országutakon Petőfi jár a hazatért rongyos, csonka hősök között: Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó-könyvében a legelső szám, S most leghátul állunk, semmit sem jelentve . . . Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arcul csapkodnak . . . szégyen reád hazámJ S én ezek dacára sem fogok pihenni, Erezzek bár százszor több fájdalmakat, Verjen meg bár engem a nagy Isten érte .. . Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre Feldobog szíved, vagy szívem meghasad. A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éj­szakákon, vigasztalón Eötvös Készéi és arrafelé int, amerről jöttek: Ha visszatérek boldogulva hon, Hadd lássam népemet virányidon. Odalenn az Alföldön, napszállta után Arany bolyong a téli síkon. Megáll a tomácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt. És a róna lelke szól szavával: A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szívén a nemlét iszonya. És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja: Még jönni kell, még jönni fog, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán ... így szól vissza hozzánk a tegnap, mialatt hallgat a jelen lantja és a legyőzött ország járványpusztította, ködbe, I sárba süppedt fővárosában, még mindig lobogók szívettépő [ szörnyű iróniája alatt támolyog megszámlálhatatlan honta­lan magyar. Szegény, boldogtalan városom, hát nincs senkid, aki mondaná, hogy ereszd már félárbocra ázott zászlóid szöve­tét. Hát nincs egyetlen dalnokod sem, aki felkeltene? Hiszen földönfutó fél országod népe, idegen seregek tipornak végig megalázott utcáidon, köröskörül a haza testét tépik szét. Jöjjenek hát lantjukkal'a holtak felkelteni az élőket, szólaljanak be a sírok az elevenek hajlékába, vigasztalja meg a múlt a jelent. Mert amit a magyar múlt dalnoka mond a jelen hallgató néma dalnokai felett, abban van a remény; benne van a magyar jövő. Végére értem az olvasásnak. így múlt el az éjszaka. Reggel telefonáltam a Pesti Hírlap szerkesztőségébe és kérdeztem, kelbe a cikkem? Először történt, életemben, hogy helyet kértem magamnak. Eddig' mindig tőlem kértek a la­pok. A szerkesztő azt felelte, hogy köszönettel veszi. Elküld­­| tem hát neki a kéziratot. Másnap nem jelent meg. Azután j sem. Megint telefonáltam. A szerkesztő kissé zavartan fe­lelt, bocsánatot kért és mondta, hogy nem közölhetik a cikket, mert nem fedi a kormány intencióit . . . — Hát a kormány intenciói ennyire ellentétben állanak a hazaszeretettel? — Ne tessék elfeledni, r— mondotta a szerkesztő ide­gesen hogy rettentően súlyos a helyzet; ez az utolsó pol­gári kormány és ki tudja, meddig tartja magát. i—' Reményiem nem soká. Jobb volna, ha nyíltan lépne fel a destrukció. I űrhetetlen ez az álarcos Iefelécsúszás. Mialatt beszéltem, sajátságos, idegenszerű kis zörgést hallottam a telefonkagylóban. Elromlott volna a készülék? Egy másik lap szerkesztőségével akartam beszélni, de a központ nem kapcsolt. Jó ideig vesződtem a telefonnal, közben elküldtem a Pesti Hírlap szerkesztőségébe a kézi­ratomért. Mire a cikk megérkezett, elvittem az Az Újság szer­kesztőségébe. Ilyesmi is először esett meg velem, de a fe­jembe vettem, hogy írásom holnapra megjelenjék és nem tágítottam. Ágai főszerkesztő előzékenyen fogadott. Más­napra beváltotta ígéretét. A cikk, kissé elrejtve ugyan és alig olvasható szedéssel, de mégis megjelent. Valamikor csendesebb időkben, bizonyára csodálkozni fognak az emberek, hogy olyan uralomnak az idején, mely a sajtószabadságot hirdette ,—• ilyen világ volt. És ugyan­akkor, mikor a szociáldemokraták lapja reggelihez nyugod­tan megígérhette az olvasóinak, hogy a diadalmas forra­dalom” el fogja söpörni a polgári társadalmat és sovinizmus­sal vádolhatta a magyarságot, mert országa ezeréves terü­letéről nem akar lemondani, r— a magyar fájdalomnak egy szegény írása kálváriát járt, míg akadt lap, amely helyet adott neki. Talán éppen ilyen csodálatosan fog hangzani az is, hogy a cikkel kapcsolatban halomszámra jöttek hozzám köszönő levelek és egy barátom, Perczel György, aki ötven­egy hónapig volt háborúban és a bátorságról megvannak a maga fogalmai, azt telefonálta: Könnybe lábadt mindnyájunknak a szeme, mikor elolvastuk a cikkét. Leveszem maga előtt a kalapot, hogy volt bátorsága ezt kimondani. És míg a hazájuk és faj uk szeretetében meggyötört emberek hálásak, hogy kimondtam, amit mindannyian érez­tünk, a Nemzeti Színház nagy művésznője, Csillag 4 eréz, a sok forgatásban elrongyolódott kis újságcikkel járta a várost és utánozhatatlan szép hangjával beleolvasta a Iel­­kekbe, hogy: ébredjetek! Sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról. December 23-24. Akikkel az elmúlt napokban találkoztam, bármiről is beszéltek minden fájdalmukon felül, egyszerre felcsattant a szavukból annak a szégyennek haragja, mellyel mind­annyian Mackensen elfogatására gondoltunk. Zichy Rafaelné mondta el, hogy véletlenül találkozott Károlyi Mihállyal. Kíméletlenül hangot adott előtte határ­talan felháborodásának. ■—■ Hát ez nem lehet másként, felelte Károlyi cini­kusan. —- Legfeljebb azt fogják rólam mondani, hogy én voltam Magyarország első lovagiatlan miniszterelnöke. Ott gyűltünk össze megint a várbeli palotában. Ugyan­azok voltunk együtt, akik a múltkor. Az asszonyok dolgáról akartunk beszélni, de 'ki tudja hogyan, egyszerre mégis csak Mackensenről beszéltünk. — írni kellene neki az asszonyok nevében! r— mondot­tam ki mindnyájunk gondolatát. A többiek megbíztak ben­nem. Felszólítottak, írjam meg a levelet. Hohenlohe vállal­kozott, hogy lefordítja németre. A többiek megígérték, hogy közben aláírásokat gyűjtenek. Még azon az éjjelen megírtam a leveleket, nem került fejtörésembe. Ott volt a lelkemben készen. Megtagadtam minden közösséget Károlyi alávaló tettével. Visszautasítot­tam és megbélyegeztem azt az asszonyok nevében és kér­tem a marsallt, bocsássa meg, amit a nemzet ellenére véle cselekedtek. Ma tehetetlenek vagyunk, de eljön az idő, mikor hálából azoknak a Kárpátoknak a gránitján fog neki szobrot emelni a magyarság, amelyeket megvédett. Anyám volt az első, aki ívemet aláírta. Azután útnak eredtem a városban és estére sok asszony kezevonását hoz­tam haza magammal. Itthon egy üzenet várt. Gróf Apponyi Albertné Fótra készült és miután nagy női szervezeteivel ő is aláírta levelünket, elvitte karácsonyra a fogoly Macken­­senhez a magyar asszonyok üzenetét. Kevés volt ez, de többet most nem adhattunk. A mar­sall megértette.. Azonnal elolvasta az írást és megilletődötten mondott köszönetét. így jött el karácsony szent estéje. Fekete hóhegyek olvadnak a gyalogjárók mentén. Csa­takos fekete sár nyúlik az utcákban. A gázlámpák csak alig pislognak, az üzleteket korán bezárták. Villamosközlekedés nincs. Szegényes és hideg a város. Mikor anyámmal, mint minden más esztendőben, a szent estére Mária testvéremhez mentünk, a néptelen utcák­ban fegyveres, részeg katonák csavarogtak. Körös-körül lö­völdözés hallatszott a városban és az ablakok sötétek voltak. Magyarországon ma másutt is ilyen sötétek az ablakok és így lövöldöznek mindenütt, ahol békés, fegyvertelen em­berek élnek. Csak a határok, a vészesen közelgő határok csendesek a téli ég alatt. A havas erdélyi mezőkön négy­ezer emberével halad egy román generális Kolozsvár felé. Az előőrsei tegnap bevonultak Mátyás király városába. Ki­csordul a könny a szememből . . . Vyx francia alezredes új átiratot kézbesített. . . Megint előbbre tolta az antant a de­markációs vonalat. Pozsonyon, Kassán, Kolozsváron, sok szép magyar városon innen tolta! A csehek mélyen járnak a Szepességben, a szerbek bevonultak Muraközbe.. . Ennél szomorúbb karácsonya nem volt még Magyar­­országnak! Nem ég világ az ország karácsonyfáján, bitófa lett a fából és hozzákötözve áll a mi nemzedékünk, amelyet minden magyar nemzedéknél jobban megsebzett a végzet. Karácsony éjszakája. Jeges szé I fújt, mikor anyámmal hazafelé jöttünk a barátságtalan utcákon át. A Mária Terézia-kaszámya irá­nyából sortüzek hangzottak. Fegyverropogásban mentünk és rőttünk és a két út között ott volt testvérem otthonának képe. A megszokott szoba, a kicsire törpült fenyőfa, prüszkölő rossz gyertyáival és a fehér abrosszal letakart asztalon a gyerekek ajándékai. Ök legalább örültek. A kisfiúnak új volt bátyja kitatarozott régi hintalova és, gyönyörűnek talált mindent, bzegény gyermekei ennek a szegény kornak. Nem udják, mik voltak a mi karácsonyaink! Száz égő gyertyával hatalmas nemes fenyő ért a mennyezetig. Tiszta viaszszag keveredett a Vág-menti feny­vesek szagával és az esztendő minden vágya teljesült a fa alatt. Túl rajta, gondolatomban egy másik fát láttam meg hirtelen és még egyet és sokat. .. égő gyertyák, zöld fenyő­fák hosszú sora vitt át visszafelé az elmúlt éveken. Tün­döklő bűvös karácsonyfasor és a vége olyan távol volt, hogy a távlat mélyén egészen kicsinek láttam magamat. Gyerek voltáéi ott messze, mint azok, kik ma már engem is az öre­gekhez számítanak. Akkor még körülöttem voltak mind a régiek, a kedves öregek, kik mikor elindulunk, közöttünk állanak és a halál között. Sokan állnak, sok védő sor, úgy hogy nem látjuk tőlük az út végét és őket éri a kasza, ha suhint. Ahogy megyünk előre, mindegyre eltűnik valaki. Két nagyanyám, szegény atyám .. . Kidőlt egyik védő sor a másik után, ma már csak anyám áll előttem és Géza bácsi, — Barkassy Géza. Anyám egyetlen élő testvére. Már elől vagyok én magam is mint hajdan mások előttem, ta­karom az út végét a felnövekvő gyerekek előtt... Ha elmúltak a gyerekévek, a visszaemlékezésnek vala­minő halk szomorúsága vegyül a karácsonyi ünnepekbe. És ebben az esztendőben nemcsak az egyéni sorsok múltja kísért a szentestén, de kísért egész fajunk és országunk múltja. Milyen szép is volt régen a mi karácsonyunk Magyarország karácsonya. Qlyan természetesen szép, hogy fel sem tudtuk fogni. Karácsonyi harangok! Mikor most megszólaltak éjféli misére, gépfegyverek kelepeltek a harangzúgásban. December 24,—30. Hajdanában egyetlen ünnep volt az esztendő utolsó hete. Ez évben csak egy rémlátó darabja lett a kétségbeesett útnak, melyen haladnunk kell. Szájról-szájra járt a hír: Holnap, holnapután, de ha nem, úgy Szilveszterre elkerül­hetetlenül nagy gyilkolás lesz a városban. Kegyetlen, durva és gyalázatos minden, ami odakinn látszik és hallatszik. Elbújtam előle ezekben /a napokban és anyám mellett, az otthon csendjében megint volt időm gondolkozni. A kormány választásokról beszél és január közepére hirdeti az önmaga törvényes szentesítésének a látszatát, miután az antant így nem áll szóba vele. Közben a szociál­demokrata párt a falvakat akarja a maga számára meg­nyerni. Ismét napirendre tűzték a földbirtokreform kérdését. Üszkös sebe ez a magyar életnek, józanul, igazságosan ré­gen meg kellett volna oldani. Az előző kormányok lelkiis­meretlenül halogatták, a mostani hatalom pedig csak tűz­­vető csóvának használja. Búza Barna földmívelésügyi mi­niszter annyi földet helyez kilátásba a földnélkülieknek, amennyi akkor sem állna rendelkezésére, ha az összes kö­tött és magánkézen lévő birtokokat felosztaná és olyan rövid határidőt szab a földosztásnak, hogy végrehajtása technikai lehetetlenség , s. A célzat világos. Orosz minta szerint forradalmasítani akarják az aránylag még nyugodt földmunkásnépet. Ta­vaszra földét ígérnek hát mindenkinek. Vésztjóslón hara­­pódzik szét a népbolondító ígéret, mellyel elérte a kormány, hogy a városok munkásai után most már beszüntették a munkát a földmíves cselédek és napszámosok is. Ügy szá-. mítanak, tavasszal majd a saját földjüket művelik, minek dolgozzanak másnak. Az őszi vetést nem végzik. És míg az ország éhezik, milliárdnyi értékű burgonya, kukorica, cukor- és takarmányrépa és zöldség maradt kinn betakarítatlanuí. Agitátorok járják a falvakat. Izgatnak a magántulajdon és a birtokosok ellen, uszítják az uradalmak cselédségét és a zselléreket: vegyék el a földet. Mint ahogy kormánybiztosa révén a budapesti katona­­tanács uralkodik a hadügy kormányzás felett, ugyanúgy uralkodik a szocialista miniszterek révén a budapesti mun­kástanács a polgári kormányzat felett. A katonatanács és munkástanács vezetősége kizárólagosan az idegen fajból ke­rült ki és mindegyre jobban előtérbe tolja a bolsevizmus utópisztikus álmokba burkolt rablási szándékát. A munkás­­tanács egyik legutóbbi gyűlésén, az új Városháza nagyter­mében a földreformkérdésben döntött és pedig úgy, hogy egyszerűen feldöntötte. A tanács kijelentette, hogy a földet köztulajdonba kell venni: szűnjék meg mint magántulajdon. Azután az adókérdést tárgyalta és pedig úgy, hogy minden jövőbeli tárgyalást feleslegessé tegyen. Javasolta a száz­­percentes vagyonadót, vagyis — a vagyonelkobzást. Ezeknek a nyilatkozatoknak és javaslatoknak a híre Is nagy hirtelenséggel terjedt a vidéken és előkészíti a lelkeket arra a második forradalomra, amelyet Lenin emisszáriusa, Kunfi Zsigmond hirdet arra az esetre, ha a polgárság ellen­állást tanúsítana, szervezkedni merne és esetleg megkísérel­né, hogy eleget tegyen az antant-hatalmak óhajának, mely a jelenlegi bolsevista irányzatú kormány helyett polgári kormánnyal kíván tárgyalni. Kunfi és társai nem veszik ezt komolyan és hangosan kiáltják: — Üj forradalomra van szükség és az el fog következni! A kormány a karácsonyi ünnepekre se rendről, se szén­ről, se élelemről nem gondoskodott, de ígér helyette új for­radalmat. És ezzel az ígérettel fordult ki a szörnyű év a kapun. December 31. Véletlen vitte arra az utamat. A Mária Terézia-laktanya alatt, a gyalogjárón ma reg­gelre sétányok odahurcolt padjaiból barrikádokat állítottak fel a katonák. Felvont puskájukat a padok támlájára fektet­ték, úgy ültek egymás mellett és célbavettek mindenkit, aki szembe jött. — Menjenek innen! — kiáltozták. Időnkint lövések dör­dültek, de kárt nem tettek senkiben. Betértem egy boltba. Odabenn sokan voltak és izgatot­tan beszéltek. Valaki mondta, hogy a kaszárnyában kommu­nista gyűlés lesz. A Ferenc József-Iaktanyábóí jön oda Kun Béla, ahol arra lázította a legénységet, hogy kergesse el tisztjeit, de a legénység nem tudta, mit tegyen. A katonák zöme az udvarra néző ablakokból és folyosókról figyelt, az­tán valaki az egyik ablakból kilőtt az udvarra. Odalennről visszalőttek. Nagy lövöldözés támadt, Kun Béla pedig a zűrzavarban cimboráival odébb állt. A kaszárnya fellází­tott legénysége bántalmazni kezdte a tiszteket, betört a fegy­verraktárakba. Vagy négyezer ember felfegyverkezett. Ezek már útban vannak, meg fogják szállni az utcákat... Négyezer ember! Éppen ennyien voltak azok az oláhok, akik Kolozsvárt megszállták, de négyezer magyar nem állt szemben velük. Fényes László a kormány megbízásából lefegyvereztette és eltávolította a székely gárdákat. Fényest utóbb kétségbeesésükben hiába verték meg erdélyi öklök, négyezer oláh mégis kitépte Kolozsvárt az ország testéből. .. Visszarántottam a távolból a gondolataimat. A bolt előtt emberek rohantak, az egyik hangosan kiabálta: — Jönnek a kommunisták! Riadalom támadt. Mindenki az utcán futott. Mögöt­tünk hirtelen lehúzták a boltok vasredőnyét. A házakon vörös rongyok bújtak elő, az utca közepe olyan üres lett, mintha kisöpörték volna. Egy fegyveres teherautó dübörgött. r— Az! Az ott jobbról, az Kun Béla! Kezek emelkedtek a levegőbe és egy közönséges kiné­zésű, sárgás bőrű, sötét szemű, duzzadt ajkú ember felé mutattak. A kalapját a nyakszirtjére tolva viselte, télika­bátja nyitva volt. Mialatt kerülő úton hazafelé mentem, tépelődve keres­géltem az emlékezetemben. Hol láttam már ezt az arcot? Egyszerre eszembe jutott. Röviddel az októberi forradalom után, a Keleti pályaudvarnál egy szemetes ládán szónokolt valaki, összeverődött rokkant katonák között. Meglepett akkoriban, hogy ilyen magyartalan beszédű, kaftánból alig kivetkőzött gettó-zsidót szóhoz juttatnak. Erre világosan emlékezem. Közönséges húsos arca volt és gonosz szeme furcsán hunyorgott, mialatt a társadalmi rend ellen izgatott. Nyálas szája olyanfélén nyílott és csukódott, mintha csaholt volna. Lelketlen, rekedtes reklámhangon ordítozott. Közben megizzadt. Mialatt beszélt, többször levette a kalapját és tenyerével törölte a verejtéket kopaszodó fejéről. A keze piszkos volt. Arra kellett gondolnom, milyen csúnya, idegen embereket hallgat meg manapság a mi népünk. Olyanok úszítanak magyart a magyarra, akik még csak magyarul sem tudnak. Hirtelen bizonyosság támadt bennem: a szemetes láda szónoka és az az ember, akiről azt mondták, hogy Kun Béla, azonosak voltak. — I:olytatjuí ~~ BUJDOSÓ» KÖNYV f 3 Tormay Cecil: Bujdosó könyv című könyvét két kötetben, vászonkötésben. A két kötet (kötetenként 300 oldalon felül) bolti 75 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet elc­­'egyzik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és a postadíjat sem számítjuk fel. Az előjegyzési ár összegét 25 dollár helyett $20.00-t nellékelem. Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb karácsonyi ajándék lesz! .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents