Magyar Újság, 1976 (66. évfolyam, 1-50. szám)

1976-01-01 / 1. szám

1976. JANUÁR Ív

MAGYAR ÚJSÁG

5. oldat:

Somogyi Ferenc dr.:

MAGYAR

NYELV ÉS IRODALOM 1825-től 1925-ig

>—i Folytatás —>

ARANY

LÍRAI KÖLTÉSZETE

Már mondtuk, most csak ismételjük, hogy Arany lírája egészen más, mint például Petőfié. Szerelmi költészete szinte egyáltalán nincs. Ami szerelmi költészetnek minősíthető Arany megnyilatkozásaiból, elrejtődik nagyob és kisebb elbeszélő költeményeiben. A családi érzés már nyíltabban bontakozik ki alkotásaiból. A közismert Családi kör” nemcsak remek életkép, hanem a családias vonatkozású érzelmeknek is tökéletes művészi egységbe kötött csokra. Ide kell soroznunk a bölcseleti tartalmú “Fiamnak című közismert gyönyörű költeményét is, amely a bölcselkedő intelmek mögé rejtett atyai szereteten kívül a józan, de mélységes vallásos érzést is megszólaltatja.

Életképei közül feltételenül meg kell említenünk “A lacikonyhá -t és a "Tamburás öreg úr -at. Kitűnő jellemkép s a magyar ember gavallériájának mesteri megéneklésén kívül a bajtársias érzés megnyilatkozása a “Nyalka huszár .

Valinak egész rövid kisebb költeményei, dalai, amelyek közül néhány a magyarság népdalkincsébe olvadt. Ilyen az “Elesett a Rigó lovam kezdetű, amelynek refrénje közmondásos szállóigévé vált.

Az “Őszikék” az öreg korában, nyugalomba vonulásának első évében, a Margitsziget tölgyei alatt született kisebb költeményei Arany legjellegzetesebb és legőszintébben megnyilatkozó lírai költészetének termékei.

Epigrammái közül is idézzünk kell néhány sokatmondó, jellegzetes pédát:

V :' * Félmagyarság

Az én fiatalkoromban Most a melle zsák-kabátban

(Vonj le 40 évet) Úszik a közárral:

Magyar volt a honfi keble, csak amúgy földszint protestál Csak a lába német. Hosszú csizmaszárral.

Cilinder Szülőhelyem

A lapom cilinder, Szülőhelyem Szalonta,

Nem holmi csekélység: Nem szült engem szalonba.

Ha fölteszem: magasság, Azért vágyom naponta Ha leveszem: mélység. Kunyhóba és vadonba.

“Civilizáció című epigrammája ma is korszerű és találó:

Ezelőtt a háborúban Most nem úgy van. A világot

Nem követtek semmi elvet. Értekezlet igazgatja:

Az erősebb a gyengétől, S az erősebb, ha mi csínyt tesz, Mit elvehetett, elvett. Összeül és — helybenhagyja.

ELESETT A RIGÓ LOVAM PATKÓJA

Elesett a Rigó lovam patkója,

Jeges az út, majd kicsúszik alóla,

Eölveretem orosházi kovácsnál, —

Éj no, hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem égy rigószőrű paripám,

Eladutta a szegedi kapitány,

Ott sé voltain áZ aldomás-ivásnál, —

Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy fehér házam, leégett; A,telekem. azt se tudom, kié lett;

Be van írva vásárhelyi tanácsnál, —

Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt szeretőm, esztendeig sirattam.

Az nekem a mindennapi halottam, r Most is megvan az a gonosz de másnál, - Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál!

NYALKA HUSZÁR

Nyalka huszár, honnan oly vágtatva?

S hogy tettél szert vezeték lovadra? Engem uccsé’, gyönyörű egy állat:

Adok érte jó forintot, százat.

Azt ne tőlem, a kardomtól kérdje: Markolatig vérbe gázolt érte. t Tegye vissza, kérem, foglalóját:

Hadnagy uram, nem eladó jószág.

Ejnye, fiú!. . - No de, annyi mint a . . , Nem teszem én erszényemet vissza: Kétszer-annyit mondok, s ahogy illik, Lefizetem utolsó forintig.

* Hadnágy uram, megkövetem szépen: Egy szó, mint száz, nem eladó nékem. Hogyne volna, mennydörgős huszárja! Ráad ásul még egy száz, megjárja?

* Mi tagadás, helye vón a pénznek,

Fel is férne ily szegény legénynek; Hanem egy új tisztnek lova nincsen:

. Jó pajtásom: neki szántam ingyen.

CSALÁDI KÖR .

Este van, este van: kiki nyugalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak.

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mintha lábá kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron íehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony éppen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döí rajta.

Ballag egy cica is bogarászni restel —

Óvakodva lépked hosszan elnyúlt testtel, Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állót nyújtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet.

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyül a gyermektórsaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ö a legnagyobb s szebb ... a hajnali csillag. Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja . . . s reggel ünnep lészen.

Körül az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Öszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik, nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat.

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, létévé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne Madárlátta kenyér-clarabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl:

Jaj, valami ördög . . . vagy ha nem, hát... kis nyúl! Lesz öröm: alunni se’ tudnak az éjjel;

Kínálják erősen káposztalevéllel.

A gazda pedig mond egy szíves jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondűző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavú nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerű étket.

Maga evett ő mór, a gyerek sem éhes.

De a férj unszolja: gyér közelebb, édes!

Jobb ízű a falut, ha mindnyájan esznek, —

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? Nézz ki, fiam, Sára:

Valami szegény kór helyet éjszakára:

Mért ne fogadnék be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen! Visszajő a Iyánka, az utast behívón.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(így végezi a szót), meg az emberéi is.

Köszöni a gazda: Része legyen benne:

Tölts a tálba, anyjok, ha elég nem lenne.

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb —

Rá is áll az könnyen; bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szöuljukul a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, Természete mór ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége.

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megéred lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:

Meséljen még egyet — rirnánkodik szépen.

Nem mese az, gyermek , >— így feddi az apja, Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván,

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle . . . testvér bátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van. este van ... a tűz sem világít,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, — egy már alszik éppen, Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát. . .

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851

OH, NE NÉZZ RÁM

Oh, ne nézz rám oly sötéten, Pályatársa életemnek.

Mint midőn az őszi felleg Húzza árnyékát a réten;

Nézz szelíden, nézz mosolygva: Férfié az élet gondja.

Bárha csügged hív barátod, Nincs enyelgő tréfa nyelvén,

S a kemény sors vésze kelvén Arcom elborulni látod;

A te szíved ez ne nyomja: Férfié az élet gondja.

Dörgve hull a nagy zuhatag, Szírihez, illik rémes árnyék;

De szelíd a rónatájék,

Zengve lejt a völgyi patak, Mely a zöld virányt befolyja: Férfié az élet gondja.

Hát ne nézz rám oly sötéten; Zúgjanak bár künn a vészek, Csak ez a kis enyhe fészek,

Ez maradjon mindig épen: Szívem a bajt könnyen hordja: Férfié az élet gondja.

1852

FIAMNAK

Hála Isten! Este van megin’,

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren, Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok: Örökült hát nem sokat hagyok; Legfölebb mocsoktalan nevet;

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szíved tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít:

S néki, míg a sír rá nem lehel, Mindig tűrni és remélni kell!

Ó, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!. ..

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül Munka hí el — úgy lehet, korán r—

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret, de mostohán: Balzsamul a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen. Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt.

Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha íelnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti űr Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében: Bújdosunk e földi téreken.

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Óh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát:

Mert-k ülönben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. —

Járj örömmel álmaid egében,

Útra valód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

1850

A RAB GÓLYA

Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában, Felrepülne, messze szállna, Messze, messze,

I engerekre,

Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,

El-elúnja egyik lábán,

Váltogatja, a cserélgeti,

Abban áll a Mulatsága,

Ha bel éún, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,

Messze nézne, de ha nem lát! Négy kerítés, négy magas fal:

Jaj, mi haszna!

Bár akarna,

Kőfalon nem látni által.

Még az égre fölnézhetne,

Arra sincsen semmi kedve:

Szabad gólyák szállnak ottan Jobb hazába;

De hiába!

Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,

Hogy kinő majd csonka szárnya S felrepül a magas égig,

Hol a pálya Nincs elzárva

S a szabadság honja kéklik

KÖZGAZDASÁGI INTÉZKEDÉSEK

Jose Pinheiro de Azevedo portugál miniszterelnök szocialista többségű kormánya végre megtette azokat a közgazdasági intézkedéseket, amely ek a nemzetgazdaság rendes kerékvágásba zökkenése érdekében már régen szükségesek lettek volna, ha a demagógia azoknak útját nem állta volna. Az intézkedések széleskörű pénzügyi és költségvetési újításokat vezettek be, megállapították a külföldi beruházások eszközlésének útját-módját és olyan lépések megtételéről is gondoskodtak, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy az ország a csőd széléről elkerülhessen.

A nemzeti újjáépítés sürgető felhívásban a kormány az önkéntes és tudatos áldozatvállalás ”-t sürgette, hogy a jövőben nagyobb megpróbáltatások, nélkülözések megelőzhetők legyenek.

A közgazdasági intézkedések megtételéhez a minisztertanács előzetesen hozzájárult.

A Pinheiro-kormány az 1974 április 25-i forradalom óta immár a hatodik. Elődeinek főként azért nem állt módjában komoly intézkedéseket tenni, mert a kisebbségben lévő kommunista párt a hatalom megszerzése érdekében sorozatos zavarokat idézett elő.

Őszi képet ölt a határ,

Nincsen rajta gólyamadár,

Egy van már csak:.ő, az árva, Mint az a rab,

Ki nem szabad,

Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátravannak. Mennek ők is, most akarnak: Nem nézi, csak hallja őket,

Mert tudja, jól,

Ott fenn mi szól,

Ismeri a költözőket.

Megkísérti egyszer-kétszer:

Nem bírná-e szárnya még fel; Hej, dehogy nem bírná szárnya, Csak ne volna Hosszú tolla

Oly kegyetlen megkuszálval

Árva madár, gólya madár,

Sohse nő ki tollad, ne várd, Soha többé, fagyos télig;

Mert, ha éppen Nő is szépen:

Rossz emberek elmetélik!

1847

MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassú percegéssel,

Kimérve a megmérhetlen időt;

Ébren a honfigond virrasztva mécsei, Homloka összébb gyűjti a redőt.

Vajúdni meddig tart még e világnak?

Sors, óraműved oly irtóztató:

Hallom kerekid, amint egybevágnak:

De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön . . . egy istenkéz sem tartja vissza .. . Mint mélybe indult sziklagörgeteg:

Élet, halál, átok, vagy áldás lesz? Ah,

Ki mondja meg, ki élő mondja meg!

Vár tétován a nép, remegve bölcse,

Vakon előtte kétség és homály.

Idő, szakadna bár méhed gyümölcse . ..

Ne még, né még — az Istenért, megállj.

Ó, mert tovább e kétség tűrhetetlen,

A kockarázás kínját érzenünk:

De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyű csont, ha rajta mindenünk.

Egy lépés a gomolygó végtelenbe,

Holott örvényzik a lét, a halál:

És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:

Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé . . . De mely kishitűség!

El, el, ne lássam e dúlt arcokat!

Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfi hűség. Bátorságot nekünk mindez nem ad?

Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt? . ..

Nem, nem! Szívünk egy vértanú imába Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég!

És annyi vér —« a szabadság kovásza — Posvány maradjon, hol elönteték.

Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben:

Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;

S midőn lefáradt az erőtelen kéz,

A végzet tengelye harsog tovább;

Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia:

De majd, ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb harmónia.

És vissza nem foly az időnek árja,

Előre duzzad feltarthatatlanul;

Csak szélein marad veszteg hínárja,

S partján a holt-víz hátra kanyarul.

Bízvást. . . Mi benn vagyunk a fő sodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy:

De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

1861

—i Folytatjuk