Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bánhidy Attila: Tóni bácsi visszaemlékezik
matervet, ő volt a Sportrepülő Egyesületben. Azt még nem említettem : Bresztovszky volt a tanárelnök, mondtam, hogy miért — a laboratórium miatt — de amikor a bélyegakciót megkaptuk, aminek kb. évi 40,000 pengő volt a forgalma, az már komoly pénz volt s nehogy elfecsérelődjön valamire, megválasztotta az Egyesület műszaki felügyelő tanárnak Melczert. Tehát őneki mondjuk arra kellett volna vigyázni, hogy a műhely, illetőleg az Egyesület arra a célra költse a pénzt, amilyen célra azt kaptuk, tehát ne reprezentáljuk el, vagy valami. Végeredményben Melczer egész munkája csak abból állott, hogy minden pénteken lejött az Egyesületbe. Akkorra az ember elkészítette a munkások szombati fizetési jegyzékét és ő aláírta, hogy "ez a munka megtörtént és ezért jár a fizetés". Szóval a konstrukcióba az ég világon semmit nem szólt bele, pedig ma szeretik úgy mondani, mintha ő irányította volna a konstrukciót, mert akkor mindjárt úgy néz ki, hogy a Gerléket nem is én terveztem. Amikor megcsináltam a diplomámat, Melczer mindjárt megkért, hogy legyek a tanársegédje. Melczer csak meghívott előadó, címzetes rendkívüli tanár volt, tehát tanszéke nem volt. A tanszék Pattantyúshoz tartozott, én is Pattantyús tanszéken voltam tehát tanársegéd, úgyhogy mikor Pattantyús a gépészeti zsebkönyvet szerkesztette, teljesen rám bízta a "Repülőgépek" című fejezetet, akkor azt én csináltam. így szolgáltam ki a MSrE-nél a dolgokat. Nem haragudtam az Egyesületre. Beláttam, hogy a fiataloknak is át kell adni a helyet, mindenesetre ők irigyelték tőlem azokat a repüléseket, amiket a Gerlével csináltam. Én a Gerlével — szerintem — három repülést csináltam, ami mondjuk érdemleges volt. Az egyik volt a berlini műrepülőnap. No de azt nem az Egyesület révén, hanem az Aero Szövetség révén csináltam, mert azt a Gerlét az Aero Szövetség rendelte meg és az nevezett be engem, tehát az nem az Egyesület költségére ment. A másik a Földközi tenger körülrepülése volt. Ki akartam próbálni — és úgy éreztem, jogom volt kipróbálni, ha megterveztem a gépet —, hogy mint túragép hogy válik be a Gerle. Ez az Egyesületnek egy büdös vasába sem került, mert Bisits előteremtette a hozzávaló anyagiakat, úgyhogy az Egyesület csak a gépet adta és utána a nagy mellényt, mert ez aztán nagyon latba esett, mert a vasútállomásokon mindenütt ki volt akasztva, hogy ez a Gerle-13, ami az adománypénzekből épült. Utána ki akartam próbálni a gép hatótávolságát és megcsináltam a London-Debrecen-i nonstop repülést. Tehát nem csináltam semmi különlegeset, repülőnapokon Pesten, vagy máshol soha nem is szerepeltem, de azt a három repülést nagyon irigyelték tőlem, úgyhogy otthagytam őket. Ők aztán utána elég csúnyán jártak el, mert megtudtam később, hogy amikor otthagytam őket, egy körlevelet intéztek mindazokhoz a cégekhez, amelyektől anyagokat vásároltunk — textiliát, lakkot, fémanyagot és egyebet — amiben közölték, hogy megváltam a műhely vezetőségétől és így az általam esetleg feladott megrendelésekért a jövőben semmi felelősséget nem vállalnak. Ez annyiban is piszkos dolog volt, mert amikor én főnök voltam, nem is adhattam ki megrendelést, mert kifelé az Egyesületet a tanárelnök és az ifjúsági elnök képviselte, tehát minden rendelést a tanárelnök és az ifjúsági elnök írt alá. Én csupán egy "B” betűt tettem a megrendelés sarkába a házi adminisztrációnak, hogy láttam a megrendelést, illetve helybenhagytam a szöveget, nehogy — ők nem értvén hozzá — helytelen megrendelés menjen ki. Ez volt a piszkosság részükről és e miatt következett be az — amit én is csak később tudtam megmagyarázni —, hogy amikor sor került arra, hogy a délamerikai expedíció történjék, és Albrecht főherceg annak a véleményének adott kifejezést, hogy kell még egy Gerle, mert ha egy gép kényszerleszáll, akkor azt meg kell keresni az őserdőben, ehhez pedig kell egy másik gép. Akkoriban a Műegyetemen két Gerle épült. Nekünk az volt a célunk, illetve az én szándékom az volt, hogy megvesszük a "13"-ast, mert abban a London-Debrecen-i nonstop repülés után is benntmaradt a 15 órás kapacitású üzemanyagtartály, így az ember az expedíció során az egyik gépben főleg üzemanyagot tud szállítani oda, ahova kell. De az Egyesület hallani sem akart erről, pedig egy új gép árát kapták volna egy használt gépért. Arról sem akartak hallani, hogy az épülő másik két gép egyikét eladják a főhercegnek. Nyilván arra számítottak, hogy így nem lesz semmi a délamerikai expedícióból. Mikor szóba került az, hogy a főherceghez kerülök a Gerlével együtt (a Gerlét a főherceg az Egyesülettől vette 1935-ben, ezután kerültem én őhozzá), közölték a főhercegi hivatallal, hogy amennyiben a főherceg engem alkalmaz pilótának, nem áll módjukban a gépet karbantartásra elvállalni. Ennyire szemtelenek voltak. Nem lett belőle baj, mert a gépet vittük a MALERT-hoz. Grosschmidt volt a mátyásföldi repülőtéren a parancsnok. Időközben Lampich összeveszett az osztrák kávéháztulajdonossal, aki NÁCI-párti volt és Hirtenbergben — ott voltak a NÁCIK — a NÁCIKKAL állt össze, Lampich pedig lekerült Wienemeustadtba, ami már az első világháborúban nagy repülőhely volt, repülőgépgyárral, stb. Nagyon sok munkanélküli volt ott abban az időben. Ez még az Anschluss előtt volt, s a polgármester kapott valami munkanélküli segélyt. Lampich azt javasolta a polgármesternek, hogy abból a pénzből támasszák föl a repülőgépgyárat, úgy több munkaalkalmat teremtenek. így is történt, de nem voltak rajzok a gépgyártáshoz. Lampich elkérte a Gerle rajzait, amik nagyon pontosan el voltak készítve az utolsó csavarig, így aztán kötöttünk egy szerződést öt Gerle gyártására. El is kezdték az öt gép gyártását és kettő oly előrehaladott stádiumban volt, hogy nem jöttem zavarba, amikor 45
