Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Vizér Mátyás: A HMNRA Érden 1944-ben
A HiM ШШАÉR В)ЕNi 1S44-REN Vizér Mátyás beszámolója Hohó ! Megálljatok, "gyerekek"! Én még nem kaptam kitűzhető névkártyát! — N-e-m ? Hogy hívnak ? Vizér Mátyás vagyok. Melyik alapnál voltál ? Az érdinél. — Érd ??? Olyan keret nem volt! Ez a párbeszéd hangzott el az 1994 évi háromnapos miskolci repölőtalálkozó elején, a repülőtéren. Ott tartottuk az 1944-es szárny aszegett HMNRA (Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap) évfolyam 50 éves öszszejövetelét. Mi, akik 1944 nyarán kaptuk meg motoros alapkiképzésünket. Az időpontnál érdemes megállni és visszaidézni a múltat. Akkor már mindennaposak voltak a légitámadások és a keleti front a Kárpátokon belül húzódott. Egyre többen kérdőjelezték meg a háború részünkre kedvező befejezésének a lehetőségét, Megszállva tartottak szövetségeseink, a németek. Ennek ellenére a magyar hadvezetés — a terveknek megfelelően — gondoskodott repülőgépvezetők utánpótlásáról. No, de elkalandoztam. Leszögezem : volt Érden 1944 nyarán haderőn kívüli motoros kiképzés, mégpedig a nagyhírű Műegyetemi Sportrepülő Egyesület repülőterén. De — úgy tűnik — még évfolyamtársaink is elfelejtették, talán azért, mert a repülőtér használható része sávnyi volt csupán, s ezért a kiképzést megkezdők zömét — a rossz repülési viszonyok miatt — hamarosan szétosztották a többi működő alap között. Elnéptelenedett az érdi repülőtér, alig maradtunk néhány an. Majd' mindenkire jutott egy-egy oktató. A repülőtér parancsnoka Czékus Zoltán volt. Ő és két állandó oktatótársa Olaszországban kapta a kiképzést CR-32 és CR-42 gépeken. A két oktató nevére már nem emlékszem, de egyikük "igazi" olasznak látszott (fekete göndör haj, fekete szem); olasznyelvű tolmácsvizsgával rendelkezett. Ő volt a beszédesebb. Tőle hallottunk az apuliai kiképzés körülményeiről: a sok repülésről, furcsa oktatói szokásokról, a rengeteg poloskáról a laktanyában, az olaszok szeretetéről és a reptérparancsnok kedvenc ételéről, az ezüst tálcán felszolgált egészben sült cicapecsenyéről, szájában citromszelettel, körülötte savanykás paradicsom mártással. Ha ilyet kapott, biztos volt a kimenő. A környéken viszont alig akadt "szabad" macska a kiképzés végére. Igaz volt-e, vagy nem ? Nem tudom, de az érdi keretnél egyszer készült macskapörkölt, annyira "ízes" volt a beszámoló. Aznap, az ebédnél nem ettem a húsból, a cicafogásnál azonban aktívan részt vettem, nemhiába volt kedvenc íróm Hagenbeck, a vadfogó. Az oktatóknál hagytam abba. Bizonyára van valahol a magyar repülő diaszpórában olyan, aki emlékszik nevükre. Kezdettől fogva Czékus tanítványa voltam. Már az első iskolakörön megjegyeztem, hogy fordulónál csak csűrőlapot szabad használni. Első egyedüli utamra mégis Bollmann Béla engedett el. (Néha meglátogatott bennünket és olykor oktatott is.) Felejthetetlen volt fejtartása, repülési stílusa. Műrepülni talán ő tudott legjobban az akkoriak közül. Említettem a szegényes repülési lehetőséget. Egész nap főfigyelmünk tárgya a szélzsák (buló) volt : honnan fúj a szél ? Mert felszállni csak észak-déli, illetve dél-északi irányú szélben lehetett a kb. 60-80 m széles használható sávban. Ez a sáv párhuzamos volt a Dunával, illetve a parton húzódó töltéssel és majdnem a nagytétényi disznóhizlalóig terjedt. Ettől nyugatra, a Budapest-Székesfehérvár vasútvonalig, élénkzöld legelő tévesztette meg a repülőket. A fű locsogós sárból táplálkozott és a környék libáinak, kacsáinak volt kedvenc tartózkodási helye. Pontosabban ezen a kiterjedt réten táplálkoztak és útban hazafelé a repülésre alkalmas sávon közlekedve könnyítettek magukon. Ennek eredménye a vászonborítású Bückerek hasán és az alsó szárnyon vastagon megült. Az odaszáradt "guano" lemosása mindennapi kemény feladatunk volt. Egy szál klottnadrágban, balkézben a vizestömlővel, a jobban a nyeleskefével feküdtünk esténként "kedvencünk" alá. A nedves lé végigcsorgott karunkon, hasunkon és perceken belül "gyógyvízben" feküdtünk. De fiatalok voltunk, "A repülésért mindent!" — volt jelszavunk. Volt egy hordó kenőszappanunk, s a töltésen túl — 10-20 lépésnyire — várt a nyármeleg Duna vize. A "Schmierszappan" remekül habzott, nem látszott alatta pucérságunk. De ki bámult volna bennünket a szemközti Csepel szigetről ? Ott csend volt, néha hangos robbanások, égbetörő tüzek, mert Csepel célponja volt az ellenséges bombázóknak. Viszont a mi repülőterünket egyszer sem bombázták. Gyakran — főleg a kedvezőtlen szélirány miatt — átrepültünk Budaörsre. Élveztük az oda-vissza repülést, mert látványosabb volt, mint az iskolakor, márcsak a kötelékrepülés miatt is. Budaörsről két emlékem maradt : A Törökugrató felett hatalmasat "lépett" a gép. Akkor még nem műrepültünk, s az új érzés szerfelett kellemes volt. 277
