Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Életrajzok
© írta : Kunszeri Béla 1944 év decemberében mint a m. kir. honvéd Légierők repülőgépvezető póttartalékos karpaszományos szakaszvezetője, a sebesülésemből történt felgyógyulásom után kapott 48 órás eltávozásból az alakulatomhoz való visszatérés befejezése előtt orosz fogságba estem. Bár nem szívesen emlékszem rá vissza, ügy érzem, hogy most, amikor sok szó esik — teljesen jogosan — a koncentrációs táborok borzalmairól, emlékeznünk kell a temesvári fogolytáborról, ahol harmincezer magyar férfi pusztult el és porlik teste jeltelen tömegsírban, melyek fölé azóta lakótelep épült. Több mint fél évig voltam rabja ennek a haláltábomak és a sors különös kegyelmének köszönhetem, hogy ama kevés kivételes közé tartozom, aki élve megmenekült. A kevesek, akik még élünk, halálunkig magunkon hordjuk testileg és lelkileg a szenvedések nyomait. Igyekszem írásomat rövidre fogni és csak a lényeges dolgokról beszámolni, de ez nem könnyű, mert mindig újabbak jutnak az eszembe, de hát nem könyvet írok, pedig anyag lenne hozzá bőségesen. Mintegy 70-80, katonákból, civilekből, fiatalokból, idősebbekből összetevődő csportba tereltek be géppisztollyal. Bőr dzsekimet, Messerschmitt csizmámat, karórámat, zsebkésemet, kevés pénzemet a felszabadító dicső vörös hadsereg katonái hadizsákmányként elkobozták. A négy, egyébként lovas, kísérő közül kettőnek géppisztolya, két idősebbnek hosszú szuronyos puskája volt és e kettőnek hatalmas, kitömött gabonászsák lógott zsinegeken a hátán. Mint kiderült, az élelmezési ellátmány, a konzerveken kívül, ebben van a csere felszerelés. Kaptam egy pár aránylag megfelelő nagyságú és állapotú bakancsot, csak a jobb lábasnak volt — szerencsére elég vastag — dróttal felkötve a levált talpa; egy rongyos német katonaköpenyt és két félkilós konzervet, amiről később derült ki, hogy a hat napig, Bajáig tartó gyalogút összes élelmezése. Keserves út volt. Késő estig menetelés, alvás a földön, ahol ért az este, magtár padlásán, istállókban. Nem mindig mentünk járt utakon, többször is a megfagyott, rögös szántóföldeken át. Az erőltetett menetet éhesen, fázva, néhány idősebb, gyengébb társunk nem bírta, kidőlt a sorból. A szerencsétleneket rövid géppisztolysorozattal azonnal lelőtték. Segíteni is tilos volt a gyengéken, egy segíteni próbáló is így kapta a halálos lövést. Nem ismertek kíméletet, az emberi élet nem számított. Bajára érve a foglyokkal zsúfolt laktanya padlásán kaptunk helyet. Naponként indult a foglyokkal vonatszerelvény az orosz fogolytáborokba. Ránk három nap múlva került sor. Ötvenünket zártak egy marhavagonba, melynek a közepén egy lyukban egy fém tölcsér volt, ez szolgálta az összkomfortot. Egy kilós konzervet kaptunk az útra, vizet nem. Az öt napig tartó úton a vagon falára ráfagyott leheletünket kapartuk le a körmünkkel. Ez volt víz helyett. Temesvárod, amikor a vagonajtókat kinyitották, majdnem minden vagonból halottakat is emeltek ki, többen nem bírták ki a gyötrelmes utazást. A mi vagonunkban egy 60-70 év körüli társunk halt meg a harmadik napon. Végig vele volt 14 éves, most már árván maradt unokája, aki — hiába hívtuk — nem mozdult el étlen-szomjan, halott nagyapja mellől. Temesvárra érkezésünk után is az orosz katonák csak erőszakkal tudták halott nagyapja mellől elszakítani és elvinni. Nem tudhattuk meg, hová, mi lett a sorsa. Ekkor éreztem életemben először a teljes tehetetlen megsemmisülést és az ölni képes bosszúvágyat. A várostól öt km-re, az orosz szükségrepülőtér mellett lévő fogolytáborba érve — az őröket kivéve — csak rongyos, sovány, zavart tekintetű embereket láttunk. Nem tudtuk, hogy alig egy hónap elteltével már mi is hasonlóan fogunk kinézni. Nyilvántartásba nem vettek most sem, csak ötös sorokba állítva számoltak meg bennünket. Fából ácsolt barakkokba tereltek, melyek nyers palánkokból készülhettek. A napon összeszáradva, most a palánkok között ujjnyi rés volt. Mint később tapasztaltuk, a barakkokban a szél, az eső, a hó, a hideg úgy ért bennünket, mintha a szabadban lettünk volna. Tanúi voltunk később egy barakk leégésének. Mentési lehetőség nem volt, több mint százan haltak meg és megégtek. A menekülők egymást taposták halálra. Szörnyű volt. A barakkokban két szint deszka képezte az alvóhelyeket, semmi más nem volt benn, kivéve a millió ruhatetűt, melyeket kiirtani nem lehetett. A fertőtlenítés abból állt, hogy kéthetenként kigőzölték a ruhánkat, mialatt 30-40 percig meztelenül kellett várni a barakk előtt, esőben, hóban, fagyban. Sokan így pusztultak el. A másik halálnem az volt, amikor a beteg, legyengült fogoly az udvaron végighúzódó latrinaárok bűzös levébe belezuhant és belefulladt. Aratott a halál. Idővel majd' mindenki beteg lett a skorbut, a vérhas, később a tífusz járványszerűen terjedt. Gyógyszer, orvos nem volt. Reggelenként eleinte 100-150, később több mint 300 volt a halott, akiket halomba kellett rakni, s csak éjjel vitték ki őket a kis kápolna mellett ásott tömegsírokba, ahol mésszel leöntve, jeltelenül földelték el őket. Orosz katona már nem jött a foglyok közé, az őri feladatot ruszinok látták el. Az élelmezés a nap meghatározhatatlan órájában, az elfolyás ellen rongyokkal kitömött faládákban hordott zsizsikes borsó, vagy más hasonló leves volt, egy kis darab kenyérrel. Mindenkor mindenki éhes volt. Aki mindazt, amiről most igyekeztem, ha csak nagyon is hézagosán beszámolni, túlélte, hálát adhat az Istennek, mert csodát tett vele. Mindezt nem azért írtam le, hogy sebeket szaggassak fel. Bűnösöket kereső bosszúvágy nincs bennem, csak az a szándék, hogy ami történt, soha ne merüljön feledésbe. 274
