Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Lévay Győző: Így is lehet vitát nyerni
las ДвДц.®!: 'wdidtiatl: жщр®эюиж#. Zuhanóbombázó harci élmény a keleti arcvonalon írta : Lévay Győző 1944 júniusában а 102./1 zohanóbombázó század a lengyelországi Grodek-Jagiellonski repülőtéren állomásozott, a német 77. zuhanóbombázó ezred III. osztálya mellé beosztva. Az osztályparancsnok szabadságon volt, és N. százados, a 7. század parancsnoka látta el ideiglenesen az osztályparancsnoki teendőket. N. zömök, szőke férfi volt és az egyetlen német századparancsnok, akinek a nyakában még nem lógott a vaskereszt lovagkeresztje. Úgy látszik, hogy most, amikor rá volt bízva az egész osztály, elhatározta magát, hogy megszerzi ezt a magas kitüntetést. A bevetéseken, miután bombáinkat kioldottuk, földközelben szállva géppuskatüzzel támadta az eléje akadó célpontokat. — 1944 nyarán ez már őrültségnek számított, s a másik két német századparancsnoknak is ez volt a véleménye. A Junkers 87 D-5 lassú, könnyen sebezhető gép volt, s nem csak a légvédelmi, hanem közelről még a gyalogsági fegyverek is veszélyesek voltak rá. Ezt a típust zuhanóbombázásra tervezték, és nem alacsonytámadásra. N. százados önző vakmerősége miatt hat gépet vesztettünk az utóbbi két nap alatt. Megtárgyaltuk a dolgot a 8. század parancsnokával Lüdigkeit főhadnaggyal, aki tapasztalt pilóta volt, és elhatároztuk, hogy nem fogjuk embereink életét és gépeinket azért kockára tenni, hogy N. ambíciója teljesüljön. Megegyeztünk abban, hogy a következő bevetéseken a századaink nem fogják követni őt, hanem fölötte maradunk "vadász védelemben". így is csináltuk másnap. A visszatérés után N. megkérdezte, hogy miért nem követtem őt. Közöltem vele, hogy veszteségeink nem állnak arányban az alacsonytámadások eredményeivel, és én nem fogom a kitűnően kiképzett embereimet vágóhídra vinni. — Herr Lévay, talán a saját életét nem akarja kockáztatni ? Ez azonnal a fejembe kergette a vért, de mielőtt válaszoni tudtam volna, leléptette a századparancsnokokat. Ugyancsak paprikás hangulatban voltam, és tüstént elhatároztam, hogy legközelebb megmutatom neki, mit értek én alacsonytámadás alatt. Üzemanyaghiány miatt másnapra nem volt bevetés tervezve, s így elhatároztam, hogy az amúgy is zilált társadalmi életünket felüdítem egy vacsorával egybekötött poharazással, tekintve azt, hogy másnap alaposan kialhatjuk magunkat. így a szakács levágta a borjút, amit előzőleg néhány liter rumért vettünk egy lengyel paraszttól. Meghívtam a két német századparancsnokot, Lüdigkeit és Hacker főhadnagyokat. Az este kitűnően sikerült. A kiváló bécsiszelet után Lüdigkeit, Hacker, a rajparancsnokaim és magam alaposan a korsó fenekére néztünk. Mint minden hasonló esetben — Lüdigkeit nemsokára szentimentális lett most is. Levette nyakából a lovagkeresztet és az enyémre akasztotta. Gyurka, neked adom! Megérdemled !... Holnap úgyis lelőnek, tehát nem is lesz rá szükségem... Különben is a nő, akit szeretek, fütyül rám... Prost! Nemsokára Lüdigkeit kitántorgott a szobából, kocsijába ült, és vagy 120 km-es sebességgel elszáguldott a dülőúton. Viselkedése nem volt szokatlan. Már többször "kitüntetett" lovegkeresztjével a bor hatása alatt — csupán a nő volt mindig más... Hajnali három felé végre én is rádobtam magam az ágyra kimenő egyenruhámban, és azonnal elaludtam. Talán öt percet sem aludtam — legalábbis nekem úgy tűnt fel, — amikor éreztem, hogy valaki rázza a vállamat. — Százados úr! Keljen fel !... A telefonhoz kérik ! Félálomban a fülemhez emeltem a kagylót. Az osztály-segédtiszt volt a vonal másik végén. — Azonnali bevetés!... Az oroszok Köveitől délre támadásra készülődtek, s ezeket kellett szétvernünk. Nagynehezen felültem. Reggeli négy óra volt. Nyomorultul éreztem magam. Ilyen állapotban szinte képtelenség repülni, de ... parancs az parancs. Elrendeltem, hogy riasszák a századot. A szerelők, akik a repülőtér közelében voltak elszállásolva, megkezdték a motorok bemelegítését. A hajózok pillanatok alatt dobálták magukra a repülőruhát, — kivéve rajparancsnokaimat. Megpróbáltam felkelteni őket, de egyszerűen leestek az ágyról, és tovább aludtak a földön. Más nem maradt hátra, mint hogy magam menjek a tiszthelyettesi és tisztes pilótákkal. Lenyeltem néhány korty forró kávét, majd kocsira ülve kirobogtunk a repülőtérre. Lüdigkeit lovagkeresztjét repülőnadrágom alsó zsebébe csúsztattam azzal, hogy a felszállás előtt visszaadom neki. Mire azonban elértük az eligazítási szobát, a németek már felszállóban voltak. Gyors parancskiadás, majd a hét magyar gép végigrohant a repülőtéren, és a levegőbe emelkedett. A célterület felé való repülés eseménytelen volt. Megkértem lövészemet, Sarkady Lajos tizedest, hogy tartson szóval, nehogy elaludjak. Máskor élveztem a gyönyörű napfelkeltét 3000 méteren repülve, de most másodnapos állpotban voltam, és állandóan attól féltem, hogy leragadnak a szemeim. Mintegy másfél óra alatt elértük a célterületet, és N. kiadta a parancsot: támadásra előkészülni ! A repülés alatt kissé kitisztult a fejem. Kezem automatikusan végezte a megszokott mozdulatokat: — bombakioldó, célzókészülék, zuhanófékek ki, — majd elkezdtem keresni a célokat: futóárkok, lövészteknők, szállítójárművek. A magyar század utolsóelőttinek zuhant, ami nem kimondottan irigylésreméltó hely. Amint lenyomtam a gép orrát, N. hangját hallottam a rádión : Alacsony támadás!.. .Alacsony támadás! 195
