Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bajtársi levelek
lácsot. Ükk-Celldömölkön át mentünk Sárvárra, ahonnan 1945. január 4-én indultunk tovább. Szombathelyen bementem a MÁV üzletvezetőséghez a katonai irodába, hogy megtudjam uticélunkat. Nem tudtak semmit. Azt mondták, hogy menjünk Szentgotthárdra, addigra majd megtudjuk, hova kell mennünk. 14:00 óra körül érkeztünk oda, majd továbbmentünk Ausztriába. Graz-ban kaptunk a németektől egy tányér "Sturm" levest, amit Hitler uralma alatt minden vendéglőben jegy nélkül is adtak. Éjszaka Salzburgba érkeztünk, ahol térdig érő gyönyörű porhó fogadott. Innen északra mentünk és a bajorországi Hof állomáson reggeliztünk. 14:00 óra körül érkeztünk meg Berlin Spandau állomására. Itt betelefonáltunk a Gatow-i reptérre és tehergépkocsikat kértünk. Rövidesen megjelent egy teherautó azzal, hogy "Eljöttünk az ezredes úrért és családjáért." Azt válaszoltuk, hogy ezredes úr nincs, csak őrnagy úr. Erre a teherautósok megfordultak és elmentek. Egy tízkerekes vontatóra feltették a "G" kocsinkat — amiben a csomagjaink voltak — és bevontatták a repülőtérre, a lakóépületek elé. A reptéren csak meghatározott útvonalon közlekedhettünk. Egy nagyenyedi kollégiumban végzett tanító hadapródőrmester megtanította a legénységet négy szólamra énekelni. Minden indulót kifogástalanul énekeltek, de a reptérparancsnok a reptéren belül megtiltotta az éneket azzal, hogy az zavarja az irodában dolgozókat. A németek azt akarták, hogy mi is védjük Berlint a szovjet csapatok ellen, de erre nem voltunk hajlandók. 1945 április végén 30 fő kerékpáros részleggel elindultam a Gatowból nyugatra vezető országúton szállást csinálni. A többi gyalog indult el. Az első pihenőtől visszaküldtem a tehergépkocsit a többiekért, de az már nem tudott kijönni, mert közben páncélos akadályokkal lezárták az utakat. Az Elba-menti Fischbeck községbe mentünk, ahol találkoztunk a gyalogrésszel. Itt aludtunk, majd következő reggel kimentünk az Elba partjára, ahol már összegyűlt vagy 2-3000 ember : pólyásgyerektől a nagypapáig, menekültek voltak. Őket az amerikai Military Police nem engedte át az Elbán. A folyón egy vasúti/közúti híd vezetett át, ami le volt robbantva. Ezen átmentünk, s mikor a túlsó partra értünk, az amerikaiak elszedték karóráinkat. Sorakoztattam a legénységet és bevezettem a templomba. Másnap teherautókra raktak bennünket és elvittek Stendahl kis városba, ahol a város szélén álló ház udvarán minden csomagunktól megfosztottak. Innen tovább vittek Herford-ba, majd Hilversum-ba. Ott bevagoníroztak és a belga határ közelében, Büderich község határában lévő 200 holdas, drótkerítéssel körülvett fogolytáborba szállítottak bennünket. Idővel a tábort részekre bontották. Júniusban átgyalogoltattak minket Reinbergbe, ahol 50 személyes sátrakban helyeztek el bennünket. Augusztusban Brüsszelbe vittek, ahol egy domb tetején volt a hadifogolytábor. Októberben Brüsszeltől kb. 20-30 km-re lévő Enghien városka melletti fogolytáborban kötöttünk ki. A brüsszeli Szociális Missziótól meglátogatott bennünket Bersilla Margit és Holéczyné. Összeírták neveinket és a belgiumi magyarok küldtek nekünk egy 10 kg-os élelmiszercsomagot. Ettől kezdve minden fogoly minden hétfőn kapott egy kg kenyeret. Novemberben 1200 fő ment ki bányába dolgozni. 17 fővel együtt én is jelentkeztem, de nem engedtek ki. 1946 április közepén Bersilla Margit kivitt három orvost, Jordán zászlóst és engem munkára. A három orvos többgyermekes belga családokhoz került mindenesnek: főzni, mosni, mosogatni, takarítani kellett. Jordán zászlós tudott autót vezetni, ezért báró Jean de Bien házába került. Reggel elvitte a bárót az országházba és délután hazahozta, ezenkívül az ebédnél és vacsoránál felszolgált. Én báró Jean de Froostenberg családjához kerültem felszolgáló és takarító inasnak. Brüsszelben a Rue d'Arlan 70 alatt laktak. Májusban kiköltöztünk a Wingt- St-George falu határában lévő 16 szobás kastélyukba. Itt felszolgáltam az ebédet és a vacsorát, délelőtt pedig takarítottam. Madame Üg házában (magyar asszony) volt a brüsszeli magyarok találkozóhelye. Itt tudtam meg, hogy létezik egy hazatelepítő bizottság, akik lengyel menekülteket 1000-es tömegekben szállítottak haza Lengyelországba. Egy ilyen szállítmányba raktak be 22 magyart — köztük engem is — egy másodosztályú pámás kocsiba. Prága után Ceska Trebova-n szálltunk le a szerelvényről és Bmo-Pozsonyon át jöttünk Szobra. Mikor megláttuk az esztergomi Bazilikát, könnyes szemmel elénekeltük a Himnuszt. Este érkeztünk a romos Nyugati pályaudvarra. Egy magyar csoport éppen a székely Himnuszt énekelte. Menyasszonyomékhoz mentem, majd Győr-Hegyeshalmon át Répcelakra, ahol kértem egy kis kocsit és a csomagjaimat rárakva, a Répce patak töltésén Répceszemerére mentem, ahol Szüleim és négygyermekes húgom laktak a keresztapámtól örökölt házban. Keresztapám után megmaradt földem bérletéből éltünk, egyholdas kertemet felszántottam, felástam, bevetettem krumplival és kukoricával. A konyhakertben zöldséget termeltem. Tartottam 8-10 tyúkot és ősszel kacsát, libát tömtem. A pécsi kerületi parancsnokságon igazoláskor elvették a rangomat és leminősítettek rendfokozat nélküli honvéddé. 1947-ben megnősültem. 1948-ban született első fiam, István. Ebben az évben tagosították földjeimet. 1949-ben népbírósági ítélettel félévi börtönre ítéltek és 54 hold földemet elvették. 1950-ben született második fiam, Tamás. 1951-ben felajánlottam földjeimet az államnak és elmentem dolgozni a közeli téglagyárba, kocsitoló lettem. Ősszel a győri Útfenntartó Vállalathoz mentem "útgazolónak". 1955 novemberében kitelepítettek a házunkból és 1956 júniusában Vác mellé, Sződligetre költöztem, ahol egy másfél szobás vályogházat vettünk. Az erdészetnél dolgoztam mint 179
