Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)

Bajtársi levelek

rancsnoknak jelentettem, hogy repülő voltam és felajánlottam szolgálataimat. Válasza ez volt: Hogy képzelem én ezt el ? Franciaország és Magyarország háborúban voltak, tehát ellenséges viszony volt közöttünk. Mikor felvilágosítottam, hogy ez nem így van, máskülönben is, a háborúnak vége, jelezte, hogy a diskurzusnak vége és elbocsátó mozdulatot tett. Mikor az ajtóhoz értem, utánam szólt: "Adja meg a címét."

Két hét múlva beléptem a francia repülő életbe, ami addig tartott, amig az IRO (International Refugee Organization) segítségével 1949. április 20-án a Florida nevű hajóval családommal együtt Argentínába nem érkeztem, pénz, nyelvtudás, praktikus szakma nélkül. Nehéz napok, hónapok következtek, míg lassan egyenesbe nem vergődtünk.

A sors itt is belém rúgott, mert 1961-ben elvesztettem feleségemet, akit a rák betegség 36 éves korában ragadott el. Maradtam lányommal együtt, akit egy évvel feleségem halála után feleségül vett dr. Kesserü István orvos. Az esküvő után két héttel Berlinbe költöztek a Schering gyógyszergyár alkalmazásában. Berlin és Lima után véglegesen visszajöttek Argentínába, ahol vöm mint orvosprofesszor működik és az itteni magyarságnak jótevő vezető embere lett.

Azóta itt élünk : lányom, vöm, négy unokám és két dédunokám körében, megelégedve taposva 87-ik évemet, mígnem az itt élt repülőkkel, ejtőernyősökkel — akik már a Hadak útját járják — találkozom.

Ezeknek nevét felsorolom: báró Apor Antal hadnagy, Bodó Pál százados, Fodor András őrmester, Haraszthy Károly főhadnagy, Hincza Gyula hadnagy, Kaszás Jenő hadnagy, Korosy Béla őrnagy, Korosy Jenő százados, Kovács Ferenc százados, Mocsáry Antal hadnagy, Nemere Miklós főhadnagy, Oggolder Egon hadnagy,

Pongrácz László őrnagy, v. Remete Imre főhadnagy, Szakváry László alezredes, Járay Ernő és Földházy Antal sportrepülők.

Ide sorolom még Szilasy László

barátomat, aki nagy híve volt a sportrepülésnek és egy sport Áradó géppel is rendelkezett. Argentina és Brazília között "pendlizett", de magyarságért rajongó porai a brazil földet nemesítik. Meg kell még emlékeznem Szarukán Sándor százados, volt évfolyamtársamról, aki Brazíliában halt meg és Vinicai Ferenc vadászpilótáról aki Limában hagyott itt bennünket.

Nagy-nagy szeretettel ölel öreg barátod

(Balogh) Tuta

Budapest, 1995. február 24-én.

Az alábbi sorokat részben azok számára írom akik a Nyugatra visszavonuló alakulatokkal távoztak el hazánkból — és ide a hadifogság után már vissza sem tértek —, hogy fogalmuk legyen : milyen sors várt az itthonmaradottakra.

Részben azoknak írom, akik csak az '56-os Szabadságharc után hagyták el az országot, hogy az ő emlékezetüket egy kicsit felfrissítsem.

Saját viszontagságos életem néhány élményét vetem papírra, teljesség nélkül.

Utolsó katonai ténykedésem a Szent László hadosztály kötelékében zajlott és az Ipoly-Garam menti harcokban Kicsindnél estem fogságba 1944. december 27-én.

Óriási szerencsével, na meg egy kis leleményességgel sikerült első ízben Vácnál, majd miután Gödöllőn is elkaptak, onnan másodszor is, összesen hatnapi fogság után megszöknöm. Izgalmakkal teli napok múltával vergődtem haza, az apósomék házába Rákosszentmihályra. Azért igyekeztem hozzájuk, mert az én lakásom környékén még harcok dúltak abban az időben. Apósoméknál, a legnagyobb boldogságomra, ott találtam feleségemet és két kis gyermekemet is. Szerencsére az én okos kis asszonykám az utolsó pillanatban, gyermekeinkkel együtt hazamenekült a szülői házba.

A mi lakásunk Rákosfalván, a XIV. kerületben volt egy kertes házban, amelyet több aknatalálat ért. Amikor két-három hét múlva elmentünk körülnézni, szomorúan láttuk a pusztulást. Az ebédlőasztal tetején hó állott, mert nemcsak a tetőzet rongálódott meg, de még a mennyezet is át volt szakítva. Tehát pillanatnyilag a ház lakhatatlan volt. Lakásunk teljesen ki volt fosztva. Még egy zoknit sem találtam a romok között. Fekhelyeinket is elvitték a szomszédos Lardolin féle olalj gyárba az orosz katonák és azokon aludtak. Az ágyak annyira beszennyeződtek — no meg féltünk a rovaroktól is —, hogy jobbnak láttuk felgyújtani őket.

Amikor szökésem után hazatértem Rákosszentmihályra, a front valahol Rákosfalva-Zugló vonalában lehetett, mert az ágyúzás és a bombák becsapódása éjjelnappal hallatszott.

Apósom az első világháborúban több évig volt orosz hadifogságban, ahol kitűnően megtanult oroszul. Ez akkor derült ki, amikor a többszobás házban két szobát lefoglalt egy szovjet gazdászati egység egy őrnagy parancsnoksága alatt, aki — bemondása szerint — egyetemi tanár volt a polgári életben. Ez a csapattest volt később több alkalommal a megmentőnk a csavargó, főleg részeg, a család nőtagjait molesztálni akaró orosz katonáktól.

Nekünk, felnőtteknek sajnos ezek a "GH"-sok soha semmiféle élelmet nem adtak, de a gyerekek többször is

163