Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők

csétlen ló kinyúlt. Ráfeküdtek a jászolra. Nekünk nem esett bajunk. Az osztály is megúszta a vendégjárást. Ketten eltűntek és kiégett az iroda.

Március 18-án változó időjárás uralkodott. Reggel kevés eső esett. Korán indultunk. Molnár főhadnagy vezette a köteléket. Nagyon "ráhajtós". Semmiből sem maradt ki, minden bevetésen résztvett. A közeibe megyünk, Székesfehérvártól délkeletre egy tanyához. Visszavonuló saját erőinket ott szorongatják. Oldunk és menetből leszállunk. Az országút tömve van menekülőkkel. Mindenki nyugatnak tart. Menekülnek a fogság elől.

11:40 órakor indul a második bevetés. Atya vezeti. Tisztek repülnek az első századból, tőlünk Molnár főhadnagy, Róza és Loós szakaszvezetők. Az osztály Csákvár-Lovasberény-Söréd útkereszteződéshez repül. Az országút tömve van oroszokkal. A felhőalap 3100 m-en fekszik, a látás jó. A vezérgép 1700 m-en old, a többiek alacsonyabban és egyből visszaemelkedtek a felhőalap alá. Az ellenséges vadászok egyes elbeszélők szerint Mustangok, Róza és Loós szakaszvezetők szerint oroszok voltak és kapták el a köteléket. Látva a nagy túlerőt, a mieink leborítottak és földközelben hazarepültek.

Delet harangoztak, mikor az első gépeket megláttuk : Atyát és követőit. Majd többen leszálltak, de három gép nem tért vissza, öróluk nem érkezett hír. Csak később hallottam, hogy Adonynál értek földet, de hogyan, azt senki sem tudta. Csak azt tudom, hogy

Dobó Elek hadnagy Hargitay Károly hadnagy és Gyűjtő Sándor hadnagy

ebben a csatában halt hősi halált.

A gépeket máris tankolták. 12:40 órakor négy gép indult Veszprémvarsány térségébe. Molnár főhadnagy, Róza szakaszvezető, Majoros hadnagy és Szűcs szakaszvezető repültek. Még ki sem oldották a bombákat, amikor Majoros eltűnt. Lezuhanni nem látták, nem robbant a gépe. Csak később tudtam meg, hogy Láziban temették el. ő is elveszett. Egy szemtanú szerint két gép üldözte, ők lőtték meg, de gépe nem égett. A faluszéli házakat akarta elkerülni, nem akart azokra rászállni és kifordult, neki a sikátori dombnak. A domb meredek volt, a sebesség nagy, ütköztek, ő is elment, őt is elveszítettük. Kitűnő tiszt, bátor ember volt, velünk egyidős. Nagyon kedveltük, sok bevetést repültünk együtt.

A gépekre újra bombákat függesztettek fel és némi benzint is tankoltak, de csak éppen annyit, amennyire feltétlenül szükség volt, vagyis keveset. Ismét a csákvári útra repültünk, a tűzfészekbe. Eligazítás szerint a támadás után áttelepülés Kemenesszentpéter déli repülőterére.

Amikor a célterület fölé értünk, a légvédelem hatalmas tüzet zúditott ránk. Befutottak a vadászok. Bombáinkat úgy engedtük alá, ahogy éppen repültünk. Mi négyen voltunk, a vadászok meg vagy húszán, de nem tértünk ki a légiharc elől. Azonnal tüzeltek. Jobbra kifordultunk és a második sort szembelőttük, majd leborítottunk. Nem harcoltunk tovább. Kevés volt a benzin, sok az orosz. Mára elég négy halott.

A leborításnál Loós szakaszvezető kifordult, eltűnt. Tudtam hova megy, majd hazatér. Egyedül repültem nyugatnak. Közelembe jött egy másik Fóka. Magam elé engedtem. Ezt követően egy másik gép is csatlakozott hozzánk, beállt kettőnk közé. Az első gépet Sztrókay szakaszvezető vezette, a másik gép az első századhoz tartozott.

Pápánál kigyúlt a piros lámpa : fogytán a benzin. Géza süllyed, látja a repülőteret, készül leszállni. A másik gép is engedi ki futóművét, fékszárnyait. Én csak a fékszámyakat engedem ki s mögöttük lavírozok. Velük süllyedek, de más a célom. Én nem szállók le, ha kell a hasára teszem a gépet.

Géza gépe traverzál. Erős északi szél fúj. A leszállóhely kelet-nyugati irányú. Tulajdonképpen egy hadirepülőtérré előléptetett erdőnyiladék, lehet 25-30 m széles. Géza manőverez, végre nagy ugrásokkal földet ér a gépe.

— Mi van Géza ? — kérdem az egymásköztin.

— Bombagödrök, ne szállj le — válaszolja.

— Értettem. Erre vártam. — Mehetek Kenyéribe. Onnan meg a kertek alatt Mersevátra, haza a Szüléimhez.

A másik gép süllyed, készül leszállni. Az oldalszéllel harcol, arra figyel. Nem látta az előtte ugráló gépet.

— Ne szállj le ! — szólok rá — repülj Kenyéribe.

De már a fák alatt repül, lebegtet, majd leül a gép. Ezt

láttam. Alám került, átrepültem fölötte. Nem fordultam vissza. Kevés a benzin, leszállók Kenyériben. Éppen hogy kifutotta : ahova kigurultam, ott is maradt a gép, az utolsó csepp benzin is elfogyott.

Elindultam haza. Meglátogattam szüléimét, testvéreimet. Édesanyám sütötte a rétest. Küldte a fiuknak.

Másnap átrepültem Kemenesszentpéter nyugati repülőterére, egy egérlyukas lucernatáblára. Ott tudtam meg, mi történt. A gép leült a földre, gurult, majd egy bombagödörben átvágódott. A repülőgép vezetője, vitéz Szimon László százados, a másik század parancsnoka ott halt hősi halált. Nem az ellenség győzte le, hanem egy rosszul betemetett bombatölcsér. Katonai pompával temettük el, a Páli temetőben pihen. Halálával kapcsolatban gyötört a lelkiismeret. Talán a rádiója nem volt bekapcsolva, azért nem hallotta meg a le nem szállásra való felszólításomat. Ha elé lövök és így figyelmeztetem, talán még ma is élne.

Március 19-én nyolc géppel repültünk Várpalotához. Előző nap még e táj felett lebegett a gépem. Most

74