Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők

babafejnagyságban benyomta. A nyersgumi felfogta a lökést. Leült a lábam alattam. Most mértem fel igazán, hogy milyen szerencsém volt. Mert ha a lövedék robban, akkor...

Lassan esteledett. Akik utón voltak, hazatértek. Senki sem hiányzott, de sok orosznak küldtek gyászjelentést. Éhesek, fáradtak voltunk, de életben maradtunk.

— Ubus ! — mondtam Sipos őrmesternek — ma közel járt hozzám a halál.

Ne szórakozz ! — utasított észre.

— Ide nézz ! — mutattam a hasamra — egy vékony sáv, gyenge égéscsík, mintegy három cm hosszú.

— Mi az ?

— Itt ment el a foszforos, kissé megégetett (40 év után operálták).

— Hülyének van szerencséje ! — mondta valaki.

Ubus hozzám lépett, jól megnézte a sebet és szeretetből teljes erejéből hátbavágott. Megölelt.

Nem sejtettük, mit hoz a holnap.

Január 3-án napos volt az idő, de homályba veszett a táj. Atyánk Demeter János hadnagyot és Sipos János őrmestert egy géppárban elküldte időjárás felderítésre. Napháza térségében repültek, amikor nagyerejű vadászerő támadta meg őket. Demeter hadnagyot égve lelőtték. Sipos őrmester is bőven kapott találatot, de sikerült hazatérnie. Sebesülése nem volt súlyos, így újból bevetették. 14:10 órakor indult a század. A támadás sikerült. Hazatérőben Sipos üzemanyaga elfogyott, kényszerleszállt Takácsinál. Leszállás közben szárnyvéggel elkapott egy karámoszlopot, a legutolsót. Az lerántotta. Az idő füstös, párás, egyszóval pocsék volt, Sipos nem látott jól, vagy sebesülése zavarta ? Ki tudja ezt így utólag, minden esetre valami közrejátszhatott.

Sipos súlyosan sérült. Kiszedték a gépből s a mentők a pápai kórházba szállították. Ott halt meg. Az alsóvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra, ott pihen.

Az esemény közlésekor megdöbbentünk. Csak álltunk és egymásra néztünk. Ki mit gondolt, nem tudom.

Másnap hivatott az Atya. A zabszemet betették a fenekembe. Minden letolásra, még hadbíróságra is felkészültem. Úgy kell nekem, megérdemlem ! — mondtam magamban. Valaki beköpte a tükör esetet. Atya ezért hivatott. Most nagyot fog ütni. Megérdemlem.

De ki volt a besúgó ? Mi egymásközt megvitattunk minden kényes ügyet, de soha senkit nem "köptünk be". Magunk között fegyelem volt.

Beléptem Atya irodájába. Tisztelegtem, jelentkeztem. Minden tisztjelen volt, mind engem nézett.

— Ez kivégzés lesz így — gondoltam magamban.

— Idefigyelj Kabala — szólt Atyánk.

Ha így kezdi, nem lesz akasztás, másról lesz szó - bizakodtam.

— Mi itt — és tisztjeire mutatott — a Légierő Parancsnokság felhívására Téged javasolunk tiszti iskolára. Úgy találtuk, a századnál Te vagy erre alkalmas.

Mi a válaszod ?

Nagyon, de nagyon meglepődtem. Letolásra számítottam, tiszti iskolára javasoltak. Zavarba jöttem, de a százados úr kisegített. Látta zavaromat, meglepetésemet, hát hónom alá nyúlt.

A legnagyobb örömmel és hálával fogadtam el javaslatukat. A jelentkezési okmányt aláírtam. Nagy megtiszteltetés ért. Abban az időben ki ne akart volna repülőtiszt lenni ? Jelölésem társaim megbecsülését is jelentette. Reméltem azt is, hogy majd rájuk is sor kerül.

Kicsit még beszélgettünk. Több mindent kérdeztek, majd utamra engedtek. Az öröm nyaldosta lelkemet, olyan boldog voltam. Erre nem számítottam. Társaim is örültek, ezt láttam az arcokon, a szemükben. A jövőjük lettem. De a háború még dúlt, új események következtek.

Január 4-re megjavult az idő. A ködlepényt elfújta a szél. Kitisztult a talaj, jól láttunk. Csak hat gépet indítottak, kevés a benzin. A légierődök bombázásának ez az eredménye. Célunk egy Bicskétől délre vonuló ellátóoszlop. Ilyen feladatra Atyánk a mesterdobókat küldi. Nálunk biztos a találat. Mi lemegyünk. Ma jól, pontosan kell dobni. Jó az idő, tiszta a föld.

Alapos elhárítást kaptunk, de a lövedékek elmentek mellettünk. A páncélosokat elkaptuk.

Január 5-én köd takart be mindent, rossz, pocsék idő volt. Délben négy gépet indítanak : Boucek hadnagy, Timler szakaszvezető, Majoros hadnagy és én repülünk. Irány Zsámbék, ott a felhőalap 2100 m. A talajon megbomlott a köd. Alattunk nagy páncéloscsata. Látjuk a jeleket, tudjuk, hova kell dobni.

Boucek hadnagy helyezkedik, lopja kötelékét jó pozícióba. Majd elindul lefelé, le jó mélyre. Közel a célhoz. Itt hibázni nem lehet. Oldunk, majd felhúzunk. Valamit telibe találtunk, mert a ködfelhőkön át fekete füst száll a magasba.

Emelkedünk. 2100 m-en, tőlünk északra orosz bombázó kötelék keletnek repül. Timler Feri biztat, támadjuk meg őket! Nem ! — intek vissza. Ismét kér. Újra ellenzem. Nem támadok. A másik géppár sem támad. Pedig Boucek hadnagy nem szokott sokat latolgatni, ő megy mindenbe bele. Ezúttal megfontolta a dolgot, nem támad.

ő is látta, amit én : közvetlen a felhőalap alatt vagy 30 vadászgép repült. Ránk vártak. Ha támadunk, egyből ránkcsapnak, ők vannak előnyben és nagyon sokan. Az üzemanyag egyre fogy. Északon sötét hófelhők látszanak. Jön a hó. Indulunk haza. Leszállunk, begurulunk.

69

Hadnagy úr ! Ott voltak az orosz bombázók szólok Boucek Jóskának.

— Meg a felhőalap alatt vagy 30 vadász — válaszolta ő. — Ha támadok, ránk zúdulnak. Nem láttam értelmét.

Megnyugodtam. Jól ítéltem. Nem kockáztattam. Majd legközelebb.