Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők

"csemegét" jelentettek. így neveztük a hadtáp kirakodó helyeit.

November 16-ára az idő megjavult, de a talaj fel volt ázva. Nehéz indulásra várt kicsi csapatunk. Várakoztunk. A harcálláspont körül egyre tébláboltunk. Lélekben készültünk harcba indulni. Furcsa érzésnek tűnt újra harcolni. Elszoktunk tőle, béke jött helyébe. Most újra indulunk, harcolni fogunk. Dobjuk a bombát, lőjük az oroszt. Kire mi vár ? — Még nem tudjuk...

— Nekem szerencsém lesz, engem nem fognak eltalálni — a legtöbb pilóta így reménykedett magában. Kora délután parancs érkezett. A pilóták felsorakoztak. A százados úr elénk lépett:

— Bevetés nyolc géppel Dányfalutól délre előnyomuló páncélos ékre és felvonuló csapatokra. Majd felolvasta a harcba indulók neveit. Kimaradtam, az én nevemet nem mondta. Pedig én voltam a század kabalája. Két kulcsnak gazdája.

— Lesz még alkalom — nyugtattam magam.

A madarak sorban elrepültek. Meglestem őket. Fogta a fű, a sár nagyon a kereket. A bombateherrel nehezen emelkedtek el a gépek. Szívta a talaj a nehéz gépeket. De egyesével mind elrepültek, majd szépen összezáródtak négyesével. Felvették a harcalakzatot.

Aggódás élt gyatra szívünkben. Tudtuk, az első bevetés nehéz lesz.

— Mi váija őket ? Régi ellenfelek ontják-e még a tüzet ? A vadászok is biztosan megszaporodtak — az agyunkban ilyen gondolatok jártak.

Az is rejtély volt, hogyan válik el a bomba a géptől. Ezen a típuson nincs ledobó létra. Nincs a gépnek zuhanófékje. Vajon mennyire gyorsul fel zuhanás közben ? Volt mit latolgatnunk bőven, s az idő lassan telt.

Jönni kéne már a gépeknek, itt az ideje... Majd bele rokkantunk a nézelődésbe.

Feltűnt két apró pont.

— Ott jönnek ! — mutatom — apró pontokat látok. Csak két gép érkezett: a százados úr és még valaki.

— Hol vannak a többiek ?

— Lemaradtak, majd jönnek.

Kis idő múltán egymás után szálltak le a gépek. Mindenki visszatért. Jól dobtak, vadászokat nem láttak, a légvédelem is hallgatott.

— Akkor mi történt ?

Néma hallgatás, majd elbeszéltek mindent. Mi zuhanóbombázók voltunk. Fejenként száznál többször zuhantunk. Ez a módszer rögződött belénk. Ez a gép vadásznak készült, csak a kényszer csinált belőle bombázót. Igen gyors volt, így is zuhant. Hamar elérte a 750, 800, 850 km/óra sebességet, mert nem volt zuhanófékje. Mint a veszedelem, úgy zuhant lefelé, húzta a bomba. Nehéz volt vele célozni. A célt egyből kellett elkapni. Módosításra nem maradt idő, a föld vészesen közeledett. Nagy sebességgel vettük fel a gépet. Ez a későbbiekben előnyünkre vált, mert a légvédelem elkésett, a vadászokkal szemben is volt elegendő sebességünk.

A mai támadást 4500 m-en indították és 1500 m-en oldottak. A gépet ebben a magasságban vették ki zuhanásból, kézierővel. Az elől repülők közül "valaki" — akit a Légierőknél nehéz atléta mivolta miatt favágónak ismertek — durván belehúzott. Eredmény : a kötelék azonnal szétesett. Követni akarták, de a fellépő szürke vakság meglepte őket. Mikor látásuk visszatért, már késő volt a rendeződésre, a kötelék szétszóródott. így érkeztek haza.

Atya — a százados úr — nem dühöngött. Este megvitattuk mi hogyan alakult, ki miben hibázott. Nem vádaskodtunk, csak a tanulságot rögzítettük.

November 17-én új bevetésre készültünk. E napon rám is sor került. A légierődök és kísérővadászok berepülnek. Bármikor összefuthatunk.

Minden gép üzemképes. Indítanak, menni kell. Csak nyolc gépet kértek. Gyöngyöshöz repülünk. A páncélosok a szőlőkben gyülekeznek.

A szerelők segítettek bekötni, majd feldübörgött a motor. Megnyugodtam. Előrenyomtam a botot és a gázkart. Meglódult a gép. Gyorsult, de nem jött el a földtől. Elemeltem. A levegőben gyorsan emelkedett, hamar felzárkóztam. Útközben körbe lestem, de ellenséget nem láttam.

A helyszínre érve egyből támadtunk. Hiányzott a rádió. (A FUG rádiókat ugyan egyenként beszerelték a gépekbe, de azok sohasem működtek.) Jelekkel beszéltünk. Tudtuk a dolgunkat. Egymás után fordultunk alá. Középre húztam a gázkart. Szabaddá tettem a kioldót. Zuhant a Fóka. Nőtt a sebesség. Máris 700, 750, 800 km/óra-t jelzett a sebességmérő. 1500 m-en oldottam. Gombnyomásra levált a bomba. A gép magától felfelé ugrott. Alig húztam bele. Talán csak gondoltam, de máris feljebb jutottam. Nem szürkült el előttem a világ, tán nem is pislogtam. Finom masina volt, nem szerette, ha durván bántak vele.

A kötelék együtt maradt. Hamar megtanultuk a helyes mozdulatokat. Én meg lenéztem : ott vajon mi lehet ? Bombák tisztították az úttestet.

A második bevetést is Gyöngyöshöz repültük. A felhők egyre szaporodtak, de jól láttunk. Mégis nehezen találtunk rá a célra. A páncélosok el voltak rejtőzve, éppen tankoltak. Elég az hozzá, egy csoportban voltak. Nem vártak minket. Jókor érkeztünk. Bombáinkat a nyakukba helyeztük. A légvédelem csendben hallgatott.

Hazafelé tartva már Adácsnál repültünk, amikor sorozat vágott közibénk. Pontosan céloztak a légvédelmi tüzérek. Egyből eltalálták magasságunkat. Megdühödtem ezen, mert a lövedékek mellettem robbantak. Lebontottam, hogy meglátogassam az orvvadászokat. Na meg az is izgatott, miként működnek, hova hordanak a gépágyúk ? Észre is vették, ahogy lecsaptam. Szembefor-61