Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők

kát sok nehéz csatából. De mostanság, az átképzés idején, még csak gyakoroltunk. A repülőtér körül fürgén forogtunk. Majd, amikor már biztosan vezettük, egyre lejjebb, végül földközelbe jöttünk. Megtanultunk vele a föld felett repülni.

Ez a gyakorlat is újnak számított, a sebesség miatt másként alakult. Tulajdonképpen azt tanították, hogyan meneküljünk, ha légiharcban valaki "beül" mögénk. Ha elkapkodom, ha ideges vagyok, elkapnak a ruszkik avagy a yankee-k. Ha megtanulom és jól csinálom, életben maradok. Oktatóm egy német szakaszvezető volt. ő tanított meg a Fókával a föld fölött repülni. Előbb megkérdezte : tudom-e követni ? Miután igen-t mondtam, ráfordult a sík seregélyesi mezőre. Irányba vette Székesfehérvár egyik jól látható tornyát. A sík mező végét egy keresztbefutó vasútvonal szelte át. Hogy ott vasútvonal vezet, azt póznasor jelezte. Ahogy közeledtünk, egy póznaoszlop éppen nekem jött. Nehogy találkozzunk, az utolsó pillanatban meghúztam a botot. Gépem felugrott, de a németé nem.

Leszállás után oktatóm fejét ingatta:

— Félünk az oszloptól ? ... Vagy nem jól lát a szemünk ? — valahogy ezt mondta. Mit tehettem mást, elfogadtam a jogos "letolást". Magasságbecslésem a Stukához volt szokva, annak két merev futójához. A Fóka viszont behúzta a lábát.

Rövidesen megtanultam a jó fogásokat. Majd oktatóm megtanított földközelben fordulózni. A bal forduló ment, azzal nem volt gondom. Szíve felé az ember könnyebben fordul. De gondot jelentett jobbra úgy fordulni, hogy a gép ne adja le az orrát. Ezt a különbséget sok pilóta késve ismeri fel. Túldönti a gépet és máris megvan a baj : észre sem veszi, megcsúszik a gépe. Dyenkor elég egy nagyobb széllökés, egy hirtelen meghúzás, leül a gép, eléri a földet, minden odavan ! (Szerkesztő megjegyzése:

A Szerző kéziratát — kívánságához híven — megküld te m hozzászólás céljából Lévay, Raidel és Kishady baj társaknak. Az átképzéssel kapcsolatban Kishady baj társunk ezt úja:

"A német szakaszvezető a magyar tiszteket nem oktatta mondván, hogy ők gyakorlott pilóták, nincs mit tanuljanak ! Tiszti pilóta átképzés a Focke Wulf FW. 190- esre három iskolakörből és a német oktatóval egy kb. 15perces forgolódásból állt.. 'Kérem kövessen és próbáljon célba venni, mikor a szárnyaimat billeg tetem'— mondta az oktató."

"Az elért magasságban billegtetett, a legélesebb fordulóba kezdett, amit addig követtem, amig minden el nem szürkült előttem. Mikor újból tudtam szemeimet használni, már a bal szárnyam alatt követett olyan közel, hogy láttam szőrös arcát széles mosolyával. Mindkét karját magasan tartva 'megadtamagát.'"

"A kötelékrepülést az első bevetés közben gyakoroltuk !!! A csatarepülők szerepe szerint: aki mint

bombázó ledobta bombáját, az egy pillanat alatt — mintegy varázsszóra — vadászpilótává vált (vadászkiképzés teljes hiányában)."

"Azok a pilóták, akik vadászkiképzést kaptak már előzőleg a Vadásziskolán, meg azok a pilóták, akik azelőtt zuhanóbombázók voltak, gyakorlattal rendelkeztek. A felderítő- és bombázó alakulatoktól oda vezényelt pilóták sorsa kizárólag szerencse kérdésévé vált. Magam vakrepülő oktató voltam kétmotoros Caproni Ca.135- ösön és közismert "katolikus" fordulókat végeztünk, aminek az eredménye a csatarepülő szolgálatban előre látható volt. Adolf Galland tábornok könyvében elmondja, hogy a kényszerből a vadászbombázókhoz beosztott bombázó- és egyéb pilóták átlagban három bevetés után mind odavesztek. Az én esetemben : 12 bevetés után lelőttek."}

Október 21-én ismét hivatlan vendégek érkeztek. Mustangok csaptak le és kilőttek két német Ju.87-est.

A kiképzés vége felé áttértünk a négyes kötelékrepülésre. Mit tesz a szerencse : én lettem a kötelék "vége". Úgy találtam, hogy ezt a helyet nekem szánta a sors. Csak hát a kötelék végén nehéz repülni, három másikhoz kell igazodni. De volt ennek a helynek egy nagy előnye : átláttam a többiek helyzetét. Elnézhettem, jobbra, előre, hátra, kinézhettem a szememet, ellenségre várva. Igen jó szemem volt, hamar megláttam hogyan gyülekezik a ruszkik gárdája.

A kastélyban mi jó helyen laktunk. Légi erődöktől nem kellett tartanunk. Aki itt lakott, mindentől védett volt és mégis milyen furcsa a sors keze : életemet majdnem itt fejeztem be.

A naptár október végét mutatta. A faluban működött a legénységi konyha. Egyik ebéd után a konyhából az utcára léptem, amikor szörnyű látvány tárult elibém : több száznyi ember, mint az állatok, feküdtek az árokparton szanaszéjjel. Szedett-vedett népségnek látszottak. Elfáradt, megkínzott, elcsüggedt munkaszolgálatos katonák voltak. Éppen sorakoztak. Az egyik ember nehezen mozdult. Beteg lehetett, vagy mocskos ruhája visszahúzta a földre. A közelben álló tisztjelölt, hogy segítsen rajta, jól hasbarugta. A nyomorult kínjában nagyot ordított. Erre, hogy jobban igyekezzék, még nagyobb rúgást kapott.

Ez a látvány igen megrendített. A Légierőnél ilyesmit nem tapasztaltam. A mi tisztjeink emberek voltak. Ilyen brutalitást nem tanúsítottak.

Nagyon megsajnáltam a munkaszolgálatost. A védtelen embert mindig támogattam. Most is azért léptem elő, hogy megkérjem a tisztjelöltét: ne bántsa, ne rugdossa a védtelen embert. Kérni akartam, ez volt szándékomban.

Csak egy lépést tehettem, csak annyit mondhattam :

— Zászlós úr... — de a szó bennem akadt.

A nyilas zászlós megfordult, kezében pisztoly. Rám üvöltött:

59