Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Bajtársi levelek
amit be fogok írni, az nem kérés: "A törvénysértő állapot megszüntetése." Pár hónap után írásban közölték, hogy a miniszter kinevezett nyugállományú századosnak az összes jogokkal és kedvezményekkel, nyugdíj nélkül. Persze a morális jelentőségén kívüli előny a kórházi kezelés meg az üdülés, ami tényleg nevetségesen olcsó, ha netán igénybe venném. Miután többi évfolyamtársaimat általában főhadnaggyá léptették elő, nem tudtam mire vélni századosi előléptetésem okát. Aztán Tobak Cica— aki egyébként ezredes —, közölte, hogy a börtönviselteket még egy vagy több rendfokozattal léptetik elő, mint pl. Gelencsér Feri is ezredes lett, igaz, ő nyolc évet ült, én csak ötöt. Tavaly ősszel volt nagy ünnepség Szolnokon : vas, MÉLYEN TISZTELT MINISZTER ÚR ! 50 évvel ezelőtt — 1943. december 3-án a kassai Repülőakadémián az induláskor 108 repülni vágyó fiatal növendékből 97-en érkeztünk a célba (11-en a kiképzés során vesztették életüket): az aranysas mellé végre ünnepélyesen m. kir. rep. hadnaggyá (néhányat zászlóssá) avattak bennünket. Hiszem és vallom, hogy ez volt életünk egyik legboldogabb napja ! A jövő állt előttünk, ha dörögtek is a fegyverek, ha hullottaki is már a bombák hazánkra. Felesküdtünk, hogy hűek leszünk a zászlónkhoz, bajtársainkhoz, hazánkhoz. Tudtuk és büszkén vállaltuk a harcot hazánkért, szeretteinkért. De az ünneplésre csak rövid idő maradt, a haza harcba szólított bennünket, és kicsit szét is szórta a több év alatt összeforrott, de sajnos tragikusan meg is fogyatkozott, együttesünket. Voltak akik vadászként, gyorsbombázóként, felderítőként, futár- és sebesültszállító repülőként kerültek frontszolgálatra, bevetésre. Többen megsebesültek, vagy nem tértek soha vissza : hősi halált halt 23 bajtársunk — rájuk az évfordulón márványtáblával emlékezünk. De az itthonmaradottakra is kemény szolgálat, további felkészülés várt. A háború után sokan külföldre kerültek. Mi itthonmaradottak hamarosan egymásra találtunk és félévenként, vagy legalább évenként találkoztunk. Ez sem volt egészen veszélytelen vállalkozás akkor, amikor legtöbben nemcsak azonnal В-listára kerültünk, hanem előbb-utóbb rendfokozatunkat is egyszerűen elvették. Pedig katonák akartunk lenni és repülni — vágyunk és eskünk szerint! És közben fogyott a sorunk : 7 fő repülőhalált halt, heten elhúnytak, 12-en külföldön élnek. A külföldön élők is próbálnak kapcsolatot tartani velünk. 15 egykori társunkról nem tudunk. A betegség is megnehezíti a gyakoribb találkozást, bár a Veterán Repülők katonai csoportjában megtaláltuk a helyünket, mint annyian mások, kezet fogva régi és új repülők....Ma még — ha jók az értesüléseink külföldi társainkról — 43-an vagyunk, abból itthon 31-en. De a szívünk — valljuk — ma is együtt dobog, ha más országba, más munkakörökbe kerültünk is. És erre büszkék is vagyunk. Ez is az oka, hogy nagy kéréssel fordulunk MINISZTER ÚRHOZ : még az 50-éves évforduló előtt többen visszakaptuk a törvénysértő módon elvett hadnagyi rendfokozatunkat. Ennek is nagyon örültünk. De a tőlünk elvett jövőért igazán az lenne méltó, az adna fényt az ünnepnek, ha az örökre elmaradtnak hitt előléptetésünk — legalább az összetartásunk jutalmaként most valóra válhatna ! Ezt kérjük — együtt és egymásért — az 50 évvel ezelőtt hadnaggyá (zászlóssá) avatott repülők kis csoportja nevében : Budapest, 1992. november -én Az egykori akadémikus rangidősök Dr.Bangha József Lakos Imre Szabó Andor Ármai Lajos Horváth Elemér gyémánt és arany díszokleveleket osztottak ki. Igazán kitettek magukért: beszédek, zászló, díszmenet, bankett, stb. Mi egymásnak örültünk, mert ennyien azért ritkán jövünk össze, no meg sose hittük volna, hogy egyszer még ezt is megérjük. Felmerült a kérdés közöttünk: vajon őszinte-e ez a megnyilatkozás részükről? Véleményem szerint a fiatal tisztek részéről bizonyára őszinte, az idősebbekről ezt már nehezebb elképzelni. Ezzel kapcsolatban elmondok neked egy jellemző epizódot. A Magyar Veterán Repülők Egyesületének a demokratikus honvédség veteránjai is tagjai, sőt ők vannak többségben. Egyelőre a vezetés még a mi — a "régiek" — kezünkben van. Az összejöveteleken természetesen az "újak" is részt vesznek, sőt nagyobb eseményeken a harci alakulatok is képviseltetik magukát küldöttségekkel. Dyen esemény volt múlt ősszel az új vezetőség megválasztása. Ezen a gyűlésen minden másról is szó esett, többek között az új hajózó jelvényekről. Felszólalt egy pilóta őrnagy és előadta, hogy megkérdezték a századokat a jelvény-választás ügyében. Kivétel nélkül a régi koronás sas visszaállítását kérték, miután nekik a volt m. kir. honvéd Légierők pilótái a mintaképeik. Még azt is megígérték, hogy a jelvényt saját költségükön beszerzik. — Itt van a zsebemen a koronás sas — mondotta — és ahelyett kaptuk ezt a vacakot — rámutatván a zsebe fölötti valóban nem túlságosan sikerült jelvényre. Megkérte a Veterán Egyesületet, hogy segítsünk nekik abban, hogy ők igenis, a régi dicsőséges koronás sast hordhassák, mert ők arra mindig büszkék lesznek. Persze nagyon megtapsoltuk a felszólalót, közben magunkban arra gondoltunk, hogy mi soha nem mertünk volna ily nyilatkozatot tenni a főnökök előtt. Hát tudod, ilyen fura dolgok történnek itt azzal együtt, hogy negyven évet nem lehet lenyelni. Mégis nagy elégtétel nekünk az ilyesmi, a sok megalázás után. A katonaságról még annyit, hogy a Ludovika jogutóda a szentendrei Kossuth Akadémia, a Bólyaié a volt Zalka Máté az Üllői úton (nem a Ludovika épülete), de megint Bólyainak hívják, a Repülő Akadémia jogutóda pedig a szolnoki Főiskola, melynek nevében még nem tudtak megegyezni. Mi a régit javasoltuk, de attól egyelőre még ódzkodnak. Minden akadémián fennáll a kapcsolattartás a régiekkel, a legszorosabb a mienk a szolnokival. 194 Remélem nem úntattalak hosszú mondókámmal. Sok sikert kívánok a MSZ feléledéséhez mindnyájunk nagy örömére. Sok szeretettel ölel Horváth Elemér
